Requiem Kassák Lajosért

55 éve hunyt el Kassák Lajos, a magyar avantgárd úttörője és legelismertebb szerzője. 1887. március 21-én született a Érsekújváron. 

Balassa Sándor: Requiem Kassák Lajosért (1969) – magyar felirattal

Nem divat az 1970-es évek magyar kortárs zenéjét hallgatni. Persze, mert más világból szólnak, mint amiben mi élünk. Ezek is megérthetők, megközelíthetők, csak meg kell próbálni belehelyezkedni ebbe a világba, a korba, amelyben íródtak, háttérismeretek megszerzésével, akár például korabeli politikai vagy kulturális lapok, folyóiratok lapozgatásával.

Ehhez a műhöz azonban nem szükségesek háttérismeretek ahhoz, hogy megközelítsük; természetes zeneiségével, a szöveg és zene tökéletes egységével, érzelemközpontúságával, a zenei elemek, effektusok takarékos és indokolt használatával a mű képes megszólítani laikus hallgatóját is. Ráadásul az előadás is kiemelkedő: az énekesek minden szava érthető, a hangmagasságok is világosan érzékelhetők.

Előadja Sziklay Erika, Palcsó Sándor, Ütő Endre (ének), a Magyar Rádió és Televízió Szimfonikus Zenekara és Énekkara, Lehel György vezényletével, a felvétel 1971 körül készült.

A képen: Kondor Béla: Gyöngyösi húsüzem építkezése (1959).

1. tétel: 0:00
2. tétel: 8:04
3. tétel: 15:30
4. tétel: 21:52

Kroó György kritikája az Élet és Irodalom hetilap 1971. szeptember 4-i számában (részlet):

A szöveg collage. A zeneszerző válogatta össze, szinte szavanként vagy soronként, sokszor teljesen új értelmi összefüggésbe ágyazva, Kassák Lajos verseiben tallózva, csupán a II. tétel épül egyetlen eredeti versre. (…) A Requiem négy tételes felépítését éles kontrasztok, szín- és karakterkülönbségek – végig drámai szándék jellemzi. Az első rész zenéje feketét feketébe szőve teríti ránk az éjszaka súlyos palástját. A sír, a magány légkörét éreztetve, a szólamkontúrok mesteri nehézkességgel válnak ki a sötét háttérből, az idő létét, mozgását, neszeit inkább csak kitapogatjuk, mintsem látnánk, hallanánk; a kórusdeklamáció belső hangokat érzékeltet: „Fekete éjszaka van Iszapos éjszaka van Mindig éjszaka van”.

S most a tenorszóló átéli és megjeleníti, amint a költő először pillant körül a halál birodalmában, amint újra átéli az élet éjszakáinak emlékét („Ments meg engem kudarcaim vadállataitól”), s amint alámerül a „testetlen mély csendesség”-ben. Közben visszatér az éjszakai deklamáció, s magát a tételt is ez kerekíti le. De előbb még van egy formailag rendbontó pillanata a tételnek, egy monumentálisan költői pillanat, amikor – most már a sírt körülállók hangját képviselve: „Elmentél és íme a fény forrása is eltűnt” – a kórus és a teljes zenekar egyetlen iszonyatos kiáltásába sűrítve, valósággal kiszakad a jajszó a lélekből: „Éjszaka”.

Kevés ilyen megdöbbentő hatást ismerek az utóbbi két évtized európai zenéjében.

A II. tétel lírai közjáték, csellószólóval bevezetett szopránária. Természetigéző, inkántációs jellegű. Sorszerkezete, beszédritmusa, dallamának ornamentális rajzolata, egész távoli népzenei ihletése erre utal („Megtermékenyítettél tűz, megtermékenyítettél víz…”). A melódiasorok mindig a magasba törnek, a csillagok felé kapaszkodnak, személyes hangjuk, expresszivitásuk is egyre nő, egyre kitárulkozóbb („Kagyló vagyok… Torony vagyok… Kereszt vagyok…”). A szopránmonológ körül, többnyire magas regiszterben, foszforeszkáló zenekari színfelhő gomolyog, de ebből is melódiavonalak rajzanak ki; az összhatásban van valami kozmikus. Az epilógusban ez a tétel is eltűnik–ellebeg a szemünk elől.

A harmadik rész apokaliptikus látomászene, a Requiem egyetlen gyors tétele, tele kitűnő effektussal, hallucinatív ötlettel, különösen a rézfúvók és a kórus kezelését illetően. (Például tenyérrel ütögetett, szájjal énekeltetett magánhangzók, három harsonára írott kádencia.) A képek, amelyeknek felidézésében a tenorszóló is részt vesz (hajsza, mélység, erdők moraja, szakadékok sikolyai stb.), nemcsak illusztrációk. Feszültség, kifejezés van bennük – a zeneszerző eddig nem ismert oldalát: a freskó iránti érzékét, kedélyvilágának eruptív, szenvedélyes rétegét tárják fel. Az érzelmek áradása azonban kikezdi az eddig hibátlan formát, a démoni scherzo egyszer-egyszer leáll, más szóval túl sok csúcspontja van, amíg végül feljut a maga végső ormára. Igaz, ez ismét ellenállhatatlan („Irtózatos tenger ez a világ!”), akárcsak az I. tétel nagy fortissimo jajkiáltása volt.

Frenetikus ereje van a rá következő pauzának és annak a pár cimbalomhangnak, amely a zárótételt, a baritonszóló prédikációját vezeti be (con calore, con amore). A dallam járata itt a gregorián énekekre emlékeztet, a forma is az ősrégi responzórium; a szólókra a kórus refrénje válaszol: „Nincs annyi bűnünk, hogy bocsánatot ne nyerhetnénk”. Igen, ez már a negyedik vagy ötödik stílusréteg, de ismét fontos dramaturgiai funkcióban, határozott költői elképzelés részeként. Ezért hat meggyőzően, sőt eredeti, felemelő, megtisztító értelmében a Kodály-féle Hegyi éjszakák hangulata is a tétel és a mű utójátékaként, szövegével a nagy halottra célozva, zeneileg, a gyászmise eredeti szellemében, az örök emberi sorsra, megbékélésre, beletörődésre utalva: „…Alszol az éjben holtan és halhatatlanul”. (…)