„Az élet annyira, de annyira gyönyörű” – Bohumil Hrabal

Volt biztosítási ügynök, kereskedelmi utazó, eladó, kohómunkás, egy hulladékbegyűjtő bálázója, színházi díszletező…

Ma 110 éve született. Bohumil Hrabal neve mára fogalommá vált: A világszerte megnyílt, s nevét viselő sörözőkről még azoknak is jelent valamit, akik nem olvasták a műveit.

Életében ugyan nem nagyon kalandozott – eredeti élményei a sörgyár és a vasút láthatóan meghatározók voltak –, de írásaiban még a legszürkébb hétköznapoknak is sikerült színt adnia. Sosem fogyott ki az anekdotákból, világa tele volt egyszerű falusiakkal, szerencsétlen kisemberekkel, „faros- és mellyescicák”-kal, és a szép új világ reményében a fodrászollótól sem megriadó aranyhajú menyecskékkel.

Hrabalnak sikerült annyira kispolgári szemüvegen néznie a világot, hogy a 1970-es évek elején a csehszlovák hatóságok számos könyvét nem engedték megjelenni, többek között az Őfelsége pincére voltam és a Városka, ahol megállt az idő című műveket.

Hrabal kifejező, rendkívül vizuális stílusban írt, gyakran nagyon hosszú mondatokban. Táncórák idősebbeknek és haladóknak (1964) című könyve egyetlen hosszú mondat. Kedvenc karakterei gyakran fogalmaznak meg alapvető igazságokat a cseh kispolgár együgyű bölcsességével. Hősei egyszerre nevetségesek – primitív humoruk és kispolgári bujaságuk miatt – és testesítik meg a mindig talpraesett, legnagyobb nehézségeket is túlvészelő életvidámságot és a legrosszabb körülmények között is a boldogságra törekvést. Írásait főleg a naplószerű fogalmazás jellemzi, emlékeit valósággal kiömleszti az olvasókra, ezáltal a vizuális ábrázolás mellett rendkívül szuggesztív is.

Bohumil Hrabal Jaroslav Hašekkel és Karel Čapekkel együtt a 20. századi cseh irodalom (különösen a szatíra) vezéralakjai. Műveit 27 nyelvre fordították le.