Verseit csupán négy évvel halála előtt jelentették meg

200 éve halt meg John Keats, a „Szépség Költője”. Az angol romantikus költészetnek Geroge Gordon Noel Byron és Percy Bysshe Shelley mellett a 195 évvel ezelőtt, 1821. február 20-án meghalt John Keats volt a harmadik legismertebb, legnagyobb alakja.

Első verseskötete 1818-ban jelent meg (Versek) de nem hozott számára mást, mint kritikát és ellenérzéseket, csak úgy, mint az Endymion című négykötetes románc. Bár a sok negatív vélemény elvehette volna a kedvét a további munkától, barátainak írt leveleiből kitűnik, hogy sikerült túltennie magát ezeken, és újragondolta a költészet szerepét a társadalomban. Egy olyan új irányt képzelt el, mely a szépséget már nem a mítoszok világából meríti, hanem az emberi tapasztalat igaz valóságából.

Úgy gondolta, hogy az ember képes a szellemi és társadalmi korlátokon átlépni, sőt képes messze meghaladni azt, amit az emberi természetről gondoltak akkoriban. Visszautasította azt a konvencionális gondolkodásmódot, mely az emberi érzékelést zárt rendszerbe, „normális” keretek közé akarta kényszeríteni. Szerinte az élet annál sokkal összetettebb, kreatívabb, átláthatatlanabb. Versei sokszor a költő boldogság-keresését mesélik el, és újradefiniálják a szépség fogalmát. Az Óda egy görög vázához és az Óda egy csalogányhoz talán a legismertebb művei. A görög váza az eszköz, amely megörökíti a pillanatot: a boldogság, a vágy, az élet elevensége tükröződik a ráfestett képeken, de mozdulatlanságra, beteljesületlen öröklétre van ítélve.

Az alábbi videón a kellemes hangú brit színész, Benedict Cumberbatch szavalja az Óda egy csalogányhoz című verset. Az angolul nem tudóknak is érdemes belehallgatni, ha kíváncsiak a vers eredeti angol hangzására, melódiájára:

Keats 1818 novemberében ismerkedett meg Frances (Fanny) Brawne-val, és 1819 októberében eljegyezték egymást. Ebben az időszakban írta legjelentősebb verseit, mintha a lány múzsaként hatott volna rá, és költészete érzékletesebb és érzékibb volt bármely más korabeli romantikus költőénél. A Hyperion írását félbehagyta, amikor meghalt szeretett öccse, Tom, aki már régóta tbc-ben betegeskedett. Később ezt a művét újraírta Hyperion bukása címmel (1819). Keats ekkor meglehetősen rossz anyagi körülmények között élt, és az esküvőt nem tarthatták meg addig, míg pénzügyi gondjai nem rendeződtek, ugyanis a lány anyja megtagadta beleegyezését.

Keats rövid életében mindössze háromkötetnyi verset publikált, az utolsót 1820-ban (Lamia, Isabella, Szent Ágnes – este, és más versek), és ezekből összesen kétszáz példányt vettek meg haláláig.

Ha félelem fog el…

Ha félelem fog el, hogy meghalok
s nem aratom le termő agyamat,
s mint gazdag csűrök, teli könyvsorok
nem őrzik meg az érett magokat;
ha látom a csillagos éjszakán
a nagy regény ködös jelképeit
s érzem, hogy árnyait leírni tán
a sors mágikus keze nem segít;
ha azt érzem, te percnyi tünemény,
hogy többé majd nem nézhetek terád
s a gondtalan, tündér szerelmet én
nem ízlelem, akkor a szép világ
partján tűnődve állok, egyedül,
s Hír, Szerelem a semmibe merül.

(fordította Vas István)

Utolsó szonett

Bár volnék, mint te, Csillag, oly örök –
nem a magas ég magányos tüze,
hogy türelmesen a világ fölött
vigyázzam, mint álmatlan remete,
a mozgó tengert, mely papként szelíden
mossa a föld emberi partjait
vagy nézi a friss havat, melynek ingyen
fehérébe hegy s mocsár öltözik –
nem – én kedvesem érő kebelén
vágynék lenni szilárd s változhatatlan,
hogy annak lágy, lélekző melegén
őrködjem örök-édes izgalomban:
azt szeretném, azt hallgatni, örökkön,
ott élni mindig – vagy meghalni rögtön.

(fordította Szabó Lőrinc)

A melancholiáról

Ne, oh ne vágyd a Léthét s mámorúl
Vad rostú farkastej szeszét se szűrd,
S mely halvány fődhöz rőt csókkal borúl,
Poklos csucsor fürtös díszét se tűrd,
Setét füzéredűl taxus-bogyót
Se pergess és halálfős lepkeszárny
Ne lengjen bús Psychédül s vén uhú
Se lesse sok jajod, a nem fogyót:
Mert árnyuktól csak lomhább lesz az árny
Lelked fölött s alél a drága bú.

Inkább, ha lelked méla kedve jő,
S mint síró égi felleg, úgy lep el,
Mint lankadt bimbófőt szelíd erő,
Mint április zöld dombját langy lepel:
Búd friss rózsákra hullasd permeteg,
Vagy sós szivárvány színe szívja fel,
S peóniák víg gömbjén hintsd te szét,
Vagy fogd lánykád kezét s míg gyermeteg
Daccal pörölve csacska szót felel,
Idd mély csodájú, mély tekintetét.

A Szépség is csak Bú, mert halni vész,
S ajkához hajló újjal a Gyönyör
Mindegyre búcsut int és mind a Méz,
Mit kedvünk méhe szív, csak bús csömör:
Jaj, mert bár járd a Vígság templomát,
Szentélyét fátylas Mélabú üli,
Bár csak te látod, ki ínyenc inyed
Falán a kéj héját már szétnyomád,
S lelked, mely ős, bús ízekkel teli,
Oltárán függni szent jelül viszed.

Óda egy görög vázához

Oh tünt derűk arája, íme még
Itt állsz s dajkál a vén idő s a csend
S mesélsz: füzérid közt rajzos regék
Lágy dalnál édesebb lejtése leng,
Oh, lombdiszed köz mily legenda él?
Mily istenségek, vagy mily emberek?
Árkádia, vagy Tempe-völgy e táj?
Vagy más ég s föd? Kik e vad némberek?
Őrültet űznek? vagy harc sodra kél?
Síp andalog? dob döng? kéj láza fáj?

Édes a hallott dal, de mit a fül
Meg sem hall, még szebb: halk sipocska, zengd!
Ne testi fülnek! gyöngyözd remekül
Lelkembe ritmusát, mely csupa csend!
Szép ifjú! nótád tündér lomb alatt
Örökre szól s örök a lomb a fán!
S te, vad szerelmes, kinek ajakad
Bár oly közel, édes célt mégsem ér,
Ne bánd, bár vágyad kéjt hiába kér,
Örök, szép vágy lesz s nem hervad a lány!

Oh, boldog lombsor, el nem száradó,
Melynek a tavasz búcsút sohsem int,
Oh, boldog pásztor, sohsem fáradó,
Fújván örök sipod szived szerint,
S oh, százszorosan boldog szerelem,
Örökre hév s örök örömre kész,
Zsibongó, zsenge vágy: még, egyre még!
– Mily más a bús, halandó gyötrelem,
Melytől a szív megundorúl s nehéz
S a nyelv kiszárad és a homlok ég…

Mily áldozatra gyűl emitt a nép?
A zöld oltár elé szent pap vonat
Szelíd üszőt, amely bődülve lép
S borítja lágy szőrét virágfonat.
Mily apró város az, mely halk habok
Partján, vagy békés várövű hegyen
Tárt utcákkal e jámborokra vár?
– Oh, kicsi város, néped elhagyott
S közülük hírt regélni nem megyen
Csöndedbe vissza soha senki már…

Oh, antik karcsuság, szelíd ivek,
Márványfiúk s lányok kecses köre,
Oh, sűrü ágak, eltiport füvek,
Oh, formák csöndje, anda gyönyöre
Az öröklétnek: hűs pásztormese!
Ha rajtunk múlás űli már torát,
Te megmaradsz s míg új jajokkal ég
Az új kor, nékik is zengsz, hű barát:
„Igaz szépség s szép igazság! – sohse
Áhítsatok mást, nincs főbb bölcsesség!”…

(Tóth Árpád fordításai)

Amikor világossá vált, hogy ő is tuberkulózisban szenved, orvosa melegebb éghajlatot javasolt neki a téli időszakra. Ekkor Fanny anyja azt ígérte Keatsnek, ha visszatér külföldről, összeházasodhatnak Fannyval. 1820 szeptemberében a keserves búcsú után elutazott Itáliába egy festő barátjával, aki a végsőkig mellette maradt.

Kiemelt kép:

William Hilton festménye John Keatsről – részlet (Forrás: Wikipedia)

Szöveg: Aknai Zita: John Keats, a szépség költője

Kapcsolódó:

John Keats, az angol üstökös

 

(Visited 57 times, 1 visits today)

További hasonló témájú videók

%d bloggers like this: