Ascher Oszkár, aki az elavult szavalást versmondássá emelte

125 éve született Ascher Oszkár (1897–1965) színész, előadóművész, színészpedagógus, színházigazgató a Műszaki Egyetem elvégzése után mérnökként dolgozott, egyetemi évei alatt Ódry Árpádnál tanult színészetet. 1921-től önálló esteket tartott, 1926–28-ban a Teréz körúti Színpadon lépett fel.

„1918-ban volt, amikor rádöbbentem arra, hogyan kell elmondanom Ady Endre Dózsa György lakomáján című versét – úgy éreztem akkor, rájöttem, minden versek titkára.”

1933–1939 között az Országos Színészegyesület Színészképző Iskolájában tanított. 1945-ben a Pódium Kabaré tagja, 1947–1949 között igazgatója volt. 1946–47-ben a Művész, 1949-ben a Belvárosi Színház is foglalkoztatta. 1950–51-ben az Úttörő Színházhoz, 1951-ben az Állami Faluszínházhoz szerződött, amelyet 1957-től haláláig igazgatott. 1957–1959 között az Irodalmi Színpadon önálló esteket tartott. 1946–1950 között a Színház- és Filmművészeti Főiskolán beszédművelést tanított. Önálló estjeivel és irodalmi műsoraival, versértelmezéseivel fontos szerepet játszott a patetikus színészi megoldásoktól és deklamálástól mentes előadói stílus megteremtésében. 1956-ban Kossuth-díjat, 1957-ben kiváló művész kitüntetést kapott. (Magyar színházművészeti lexikon)

„Ascher Oszkár már évekkel ezelőtt, mikor először hallottam, stílusának tisztaságával lepett meg. A szavalóművészet idők során elkorcsosult. Sehol se garázdálkodtak oly szabadon a műkedvelők, mint itt. Műkedvelők közé sorozom a színészeknek azt a részét is, akik a dobogóból színpadot akartak csinálni s nem érvén be a szavalás egyetlen anyagával, a hanggal, igénybe vettek mindent, amivel a hatást borsozhatták: a mozgást, a taglejtést, az arcjátékot. Szörnyűséges volt, mikor ilyen »művész« túldörögte a költemény viharát s a szöveg édességét megcukrozta mosolyával. 
Fölszabadító visszahatásként jelentkezett ez az okos, izgatott művész, aki a szavalás keretében maradt. Elsősorban egy »új tárgyilagosság«-ot hozott, azt az üde prózaiságot, melyet a hamis költőiesség után boldogan szoktunk üdvözölni. Másrészt tágította is a határokat, mégpedig a szavalás stílusának megfelelően. 

Egy időben a szavalást szerették volna lecsökkenteni holmi szegényes kamarazenévé a közlőbeszéd színvonalára, a »természetes« előadásra. Ez pedig egyáltalában nem volt természetes. Maga a vers nem természetes beszéd. Önkívületében természetfeletti és természetellenes. Ő visszahozta nekünk azt a nemes pátoszt, melyet elsinkofáztak azok, akik féltek az álpátosztól.” Kosztolányi Dezső: Arckép-vázlat Ascher Oszkárról. (Részlet). In. Nyugat, 1930. 23. szám.

Karinthy Frigyes így írt róla:

Igenis, van önálló elő-adóművészet, a szavakkal dolgozó költői műfajok kiegészítése és beteljesítése, épen úgy, éppolyan jogosultan, mint a hangokkal dolgozó zenei műfajok előadásának kultusza: a zene. A szavalással szemben érzett zavarom tehát a rossz szavalásnak szólt, a jó szavalás nevében. A szavak, amikből egy vers, vagy versnek számító próza összekovácsoltatott, a hatásban, aminek előrevetett sejtelme szülte őket, éppen úgy megkövetelik a hangos kimondást, mint ahogy a lejegyzett kottajegy, mint utalás és utasítás, követeli a húrt és billentyűt, hogy ne csak lelki, a testi fülünk számára is valósággá váljon. Ez a hatás vers olvasásnál belül játszódik le és a rossz szavalók rákényszerítettek bennünket, hogy megelégedjünk ennyivel, inkább, semhogy bántó és bosszantó ellentét, kakofónia, hangzavar támadjon a belső és külső hang között.

De Ascher Oszkár jól szaval; a betűből csakugyan szót csinál, azt a szót, amire a betű utalt. Úgy látszik régen, még a gyermekkor fogékony korszakában, megérezte a vers lelkét és hangszert konstruált hozzá, amin lejátszhatja. Számára a szó, szavak egymásutánja, szavak szinkópája és ellenpontja, magassága és színezete és időtartama és erőmennyisége megannyi jelzés, amit a jó művész rajongó pontosságával követ, miután beállította indulatát arra a hullámhosszra, amiben a vers megszületett. Azóta sok verset és prózát hallottam tőle – soha nem vétett el egy betűt, egy interpunkciót. Nem „jó memória” dolga ez, ahogy a botfülű laikus mondaná, – természetes tünete csak annak a százszázalékos megértésnek, mely az előadásban éppen olyan végzetessé teszi a szavak és hangsúly jelzések egymásutánját, mint amilyen végzetes volt az alkotásban. Módomban volt ellenőrizni, hogy így történik – néhány versem és prózai írásom előadása közben, aminek ilyen, vagy olyan értelmezésére nem beszéltünk össze – aminthogy nem is lehet tulajdonképpen ilyen vagy olyan értelmezésre összebeszélni, lévén egy és ugyanazon műnek csak egyetlen helyes, adaequat értelmezése.

Főbb művei:

• Beszédművészet (1937)
• Láthatatlan színház (Mányai Lajossal és Simon Zsuzsával, 1941)
• A versmondás művészete és a színpadi beszéd (1953)
• Kis szavalókönyv (1956)
• Minden versek titkai (1964)

(A versmondás művészete gyakorlati útmutatójával az általam összeállított „Vers- és prózamondók kézikönyve” /2006/ is foglalkozik. H. M.)

Fent: Karinthy Frigyes: Akkor és oda – elmondja Ascher Oszkár.

Karinthy Frigyes: Röhög az egész osztály (1958)

Kapcsolódó:

„rájöttem, minden versek titkára”