Füst Milán (1888–1967)

130 éve született Füst Milán. Ifjúkorától fogva jó barátja Kosztolányi Dezső és Karinthy Frigyes. Velük együtt ismeri meg a világirodalom modern törekvéseit. Mesternek indult, és nagy hatású mester maradt a halála után is.

Füst Milán a század magyar irodalmának egyik legnagyobb íróművésze, a Nyugat nagy nemzedékének egyik legnagyobb – és a következő nemzedékekre Ady után alighanem a legnagyobb hatású – költője. Regényei szépprózánk legeurópaibb értékei közt sorakoznak. Ama kevesek közé tartozik, akiknek költői-írói nagyságát bizonyos késéssel ugyan, de valamelyest a világirodalom is tudomásul vette.

 

 

Az ifjú Henrik (Bán János) és az első tiszt (Vass Gábor) párbeszéde Füst Milán Negyedik Henrik kriály című drámájának televíziós feldolgozásában (1980). A darabban ez a jelenet a negyedik felvonás eleje. Később belépnek még: Hohenstaufen Frigyes (Andorai Péter), Engelbert, a lágyszívű, követek, katonák valamint IV. Henrik király (Gálffi László).

 

 

 

A magyar írók nagy részét kétféle értelmiségi előkészület jellemezte igen sokáig: a jogászi és a bölcsészi. Akadt közöttük ideig-óráig gyakorló ügyvéd is, tanár is. A közéleti izgalom inkább a jogászokra volt jellemző, a befelé forduló művészi mívesség inkább a filozopterekre (természetesen ez az általánosítás csak nagy átlagban érvényes, kivétel mindig akadt, de kétségtelen, hogy a műveltség jellege is meghatározza az ember magatartását). Füst Milán jogász is volt, tanár is volt: jogi doktorátust és kereskedelmi iskolai tanári diplomát is szerzett, élete jó részében gyakorló tanár volt: korábban kereskedelmi középiskolában tanított igen gyakorlati tantárgyakat, majd idős korában az egyetemen esztétikát. És aki csak tanítványa volt, akár itt, akár ott, mind úgy emlékezik, hogy egész lelkét adta a pedagógiába, órái lelket-értelmet izgatóak, gondolatébresztőek voltak.

Világnézete tulajdonképpen pesszimista: elkomorítja a világban tapasztalható gonoszság, ostobaság, szerencsétlenség. És a század borzalmai igazolni is látszanak pesszimizmusát. Közben azonban elválasztja az igazi pesszimistáktól feltétlen emberszeretete, embertisztelete és együttérzése a szomorúakkal. Ez a mindenre kiterjedő részvét teszi minden haladó törekvés politikai szövetségesévé. Nem volt szocialista a szó társadalomtudományi értelmében, de humanizmusa baloldalról áll szemben a polgársággal, a humanizmus és szembenállás erkölcsi értelmében. Ez a magatartás oly mértékben befolyásolja emberi-költői magatartását, hogy a tanácsköztársaság idején politikai és jogászi szerepet vállal, egyik vezetője akkor az „Alkotó Művészek és Tudományos Kutatók Szövetségé”-nek, a forradalmi írókat összefogó „Vörösmarty Akadémiá”-nak pedig az ügyésze. Ezt a magatartást az ellenforradalom nem is bocsátja meg neki: fegyelmi úton fosztják meg tanári állásától. Ettől kezdve kénytelen kizárólag irodalomból élni. Csak a felszabadulás után tér vissza a pedagógiához, de akkor már az egyetemen. Pártokon kívül is baloldali írónak-költőnek számít, aki érti, egyre jobban érti a munkásmozgalmat is.

Versekből azonban nem lehetett megélni, még termékenyebb költőnek sem. A prózát mindig jobban fizették. Néhány novellát már azelőtt is írt, de regényeinek és elbeszéléseinek legnagyobb része a Horthy-korszak negyedszázadában keletkezett. Szerencsére ekkor sem kellett elsietnie a munkát, igazi megélhetési gondjai nem voltak: felesége, aki szeretettel és alkotó embernek alkalmas életformával vette körül, kitűnő üzletasszony volt, aki biztosítani tudta férjének a művészi elmélyedést. (Nem lehetett könnyű élete: Füst Milán nyűgös, zsörtölődő férj volt, amolyan igazi „nehéz ember”, akit lelke mélyéig csak a megoldandó művészi feladat érdekelt.) A húszas években kelt kisregényei, mint a Nevetők vagy az angol vallásháborúk idején játszódó Advent, szépprózánk legjelentékenyebb remekei közé tartoznak. Az élet bizonytalan veszedelmeitől való körvonalazatlan félelem jelenik meg bennük kitűnő lélektani ábrázolással. Az ellenforradalmi kor általános rettegésének művészi áttételei ezek, különösen a terrorhangulatot félelmetesen ábrázoló Advent.

Kisregényeinek és elbeszéléseinek jó részére jellemző egy sajátosan groteszk látásmód is. Ez a groteszkség és szorongás együtt teszi annyira jellegzetesen modern íróvá Füst Milánt. Prózai főművét azonban később, a harmincas-negyvenes évek fordulóján írta; 1942-ben jelent meg a Feleségem története. Itt megint álarcot vált: egy magányos lelkű, különc hajóskapitány meséli el benne lélekgyilkos féltékenységének történetét. Ez a nagy terjedelmű lélektani regény később, már a háború után világsiker lett. Francia fordítás útján belekerült a század prózairodalmába.

S mindezek mellett kitűnő drámaíró volt. A maga kora, a színházi élet nem érdeklődött irántuk, el is ment a kedve a drámaírástól, így egy korai verses drámakísérleten kívül mindössze két színpadi műve maradt, a szerencsétlen emberek szerelmi szomorúságáról szóló Boldogtalanok és a kitűnő lélektani-történelmi dráma, a IV. Henrik. Minden olvasó tudta, hogy milyen jó művek, de csak évtizedekkel utóbb kerültek színpadra, és a IV. Henrik elkésetten aratott nagy színpadi sikert.

Füst Milán megjelenésétől kezdve tisztelt költő volt. Amíg a Nyugat fennállt, hozzátartozott élgárdájához. A nagyközönségtől ekkor is, később is idegen maradt, de a költők ekkor is, később is mesterüknek tartották: akkor is, amikor a fasizmus üldözöttje volt. A felszabadulással azután minden hivatalos elismerést is megkapott: Kossuth-díjat, egyetemi tanárságot, az élő klasszikusnak kijáró nagyrabecsülést. És még több mint két évtizedes, mindhalálig tartó termékenység adatott neki.

_______

Füst Milán: A feleségem története

 

(Visited 17 times, 1 visits today)
%d blogger ezt szereti: