Vaszilij Vasziljevics Kandinszkij dédanyja állítólag egy mongol hercegnő volt, apja a kínai határnál jött a világra, így ázsiai gyökerei is voltak. Tehetős családjával sokat járt külföldön, főleg Itáliában, ennek és későbbi gyakori költözködésének is köszönhető, hogy Kandinszkij szabadon mozgott a kultúrák között.

155 éve született.

Kandinszkij első élményei hároméves korából származnak. Jellemző volt rá a szinesztetikus érzékelés: bizonyos színeket barátságosnak, másokat barátságtalannak talált (ez a fajta gondolkodásmód felnőtt korában is megmaradt), és a színekhez folyamatosan hangokat kapcsolt. Erősen kötődött a festékanyagokhoz is. Úgy kezelte a festékeket, mintha lények lennének:

„Néha hallom a színek sóhaját.”

Kandinszkij mindvégig gyerek maradt, ezen felül parttalan, romantikus személyiség volt, nagy nyitottsággal a transzcendencia iránt.

Korai élete feszültségekkel teli volt. Szüleinek nem volt jó kapcsolatuk, a fiatal Kandinszkij a feszültségek elől a misztériumok és legendák népesítette belső világba menekült. A nagynénje, – aki az anya távozása után is a családdal maradt, – németül olvasott fel germán meséket-mondákat, melyek kincsestára táplálta művészi képzelőerejét. Ötéves volt, mikor apja egészségi állapota miatt – családjával Odesszába költöztek, de Moszkvába minden évben ellátogattak. A gimnázium elvégzése után, 1886-ban beiratkozott a Moszkvai Állami Egyetem jogi karára.

Az ortodox kereszténység, az orosz népművészet (különösen a színezett népi fametszetek) szellemiségét vitte magával, mikor már tehetséges és nagyreményű jogászként mégis a festészet mellett döntött, és 1896-ban Münchenbe költözött. Itt szabadiskolákat látogatott, már ekkor találkozott Klee-vel. 1901–1904-ig Kandinszkij vezetése alatt itt működött a Phalanx csoport, ezzel párhuzamosan pedig megindult a Kandinszkij-féle szabadiskola. Mindenesetre bizonyos, hogy ezek még az útkeresés évei voltak. Oroszországban jelentetett meg egy fametszetű mappát, és egyet Párizsban, valamint leginkább az orosz szecesszió-mesevilág hatását mutató képeket alkotott (már itt megjelenő téma a kék lovas), majd a fauve-ok útjára lépve hagyta, hogy eredendő kolorizmusa kibontakozzék.

Szabadiskolabeli tanítványával, szerelmével, Gabriele Münterrel Murnauban festve kezdte el a tájképre, természetre irányuló kutatásait. A Neue Künstlervereinigung, majd a Blauer Reiter teljesítette ki az expresszionizmusból induló, analitikus, spirituális természetképét, és a zenét használva párhuzamként ez vezetett el az absztrakcióhoz.

Feljegyzéseiből tudjuk, hogy egy délután megpillantott egy képet a műterme falának döntve, amely megrendítő hatást gyakorolt rá: közelebbről szemlélve tudatosult benne, hogy a kép az ő egyik fejjel lefelé fordított festménye. A színek érzelmi hatására, a színek köré épített absztrakcióra fókuszáló rendszere ekkortól bontakozott ki. 1910-ben született az első absztrakt akvarell, innentől kezdve műveinek még a címe is zenei művekére emlékeztet: számozott kompozíciók, szimfóniák, improvizációk.

Az I. világháború kitörésével, mint orosz állampolgárnak, el kellett hagynia Németországot. Moszkvában élt ekkor, és a kibontakozó szovjet rendszer kezdetben nyitott művészetpolitikájának kedvelt személyisége lett (például absztrakcióit megpróbálták szériaporcelánokra festve terjeszteni). A Bauhaus 1922-ben érkező meghívásának a falfestészeti műhely vezetésére (később ő vezette az előkészítő osztályt is) azonban már mint emigráns tett eleget: Berlinbe költözött, és az iskolának fennállásáig kötelékében maradt. Pedagógiai módszerére jellemző, hogy természet utáni rajzot követelt tanítványaitól, hogy azon keresztül vezesse őket a tárgy nélküli festészethez.

Kidolgozta a „totális művészet” elméletét, s már a Der Blaue Reiter tagjaként kísérletet tett egy minden érzékszervre ható előadás létrehozására. Ebben kép és hang (zenekar, énekesek, táncosok és színes vetített képek) együtt nyűgözték volna le a nézőket, de a premier az I. világháború kitörése miatt elmaradt. 1928-ban aztán a Bauhaus biztosított lehetőséget neki arra, hogy színpadra állítsa Muszorgszkij Egy kiállítás képei című zongoradarabját. Erről felvétel nem készült, és csak a díszletek maradtak meg, az előadást Kandinszkij utasításai és feljegyzései alapján 2014-ben Párizsban rekonstruálták.

A festő 1928-ban lett német állampolgár. Amikor a nácik 1933-ban bezárták a Bauhaust, Párizsba költözött. Utolsó berlini képe, a Fejlődés barnában nyilván a barnainges rohamosztagosokra utal.

Utolsó korszakában az organikus és geometrikus stílust ötvözte, formái dinamizmusát játékos könnyedség váltotta fel (Égkék). Képein időnként egy kéz vagy arc is felbukkan, jellemző művei az Ibolyaszín domináns, a Domináns ív, a Tizenöt, a Mérséklet, a Fékezett lendület.

Kandinszkij a festés mellett verseket írt. Ekkor született a híres Absztrakt vagy konkrét c. katalógusszöveg, amely az absztrakció fogalmának finomítását tűzte ki célul megerősítve a Theo van Doesburg által használt konkretizmusét –- az 1945 utáni absztrakció terminológiájára maradandó hatást gyakorolva. 1944. december 13-án halt meg a Párizshoz közeli Neuilly-sur-Seine-ben.

Munkásságát azóta is az avantgárd művészet egyik legjelentősebb, legnagyobb hatású életművének tartják, 2012-ben még egy krátert is elneveztek róla a Merkúron.