Az öntörvényű Sam Peckinpah

0 Views

0 Likes

Sam Peckinpah during the filming of Cross of Iron (1977).

100 éve született Sam Peckinpah rendező, forgatókönyvíró, a producereknek és saját tükörképének legnagyobb ellensége, aki akkor is outsider volt, amikor az álomgyáron belül randalírozott.

A kis Sam vérbeli vadnyugati családban született 1925-ben, a kaliforniai Fresnóban. Dédapja, Rice Peckinpaugh az 1850-es években vándorolt Amerikába, ahol a névváltoztatást követően fakitermeléssel kezdett foglalkozni. A nagypapa is igazi farmer volt, Sam imádott vele lógni, gyakran az iskolából is lelépett, hogy az állatokkal foglalkozzon vagy vadásszon. A kölyök-cowboy igazából itt szeretett bele a Vadnyugatba, ami persze már korántsem volt vad, mégis belengte a dicső múlt nosztalgikus hangulata. Az idilli gyermekéveknek a II. világháború vetett véget, Peckinpah 1943-ban csatlakozott a Tengerészgyalogsághoz, amely Kínában állomásozott. Bár a harcokban nem vett részt, sok durva dolgot látott megtörténni a japánok és a kínaiak között, melyeket sosem tudott kiverni a fejéből (például a börtönből kiszűrődő sírás, néhány haláleset), Pekingben pedig el akart venni egy lányt, de nem engedték neki. Ez komoly törésnek bizonyult az életében, sokak szerint ebben gyökerezett a rendező alkoholfüggősége.

A háború után visszatért az Egyesült Államokba, folytatta tanulmányait. A diploma megszerzése után a televíziónál kapott állást, majd Don Siegel asszisztense lett, aki mellett rengeteget tanult a szakmáról. Négy filmen dolgoztak közösen, köztük A testrablók támadásán is, amiben egy kis cameót is elvállalt a rendező. Erre nem sok példa volt az életműben. A játékfilmes bemutatkozásra 1961-ben kapott lehetőséget, amit hamarosan több felkérés követett, de egyben a producerekkel vívott intenzív csatáit is ekkor kezdte meg. A mester szervezete 1984-ben, négy nappal karácsony után adta fel a harcot.

Sam Peckinpah életműve, pontosabban annak 1973-ig terjedő szakasza heroikus kísérlet a mozi egyik legnagyobb és legszínesebb mítoszát megteremtő, de a hatvanas évek elejétől egyre inkább talajt és közönségét vesztett westernműfaj újrafogalmazására, és a zsáner rehabilitálására. Ugyanakkor maga a rendező is hamar belátta, hogy vállalkozása kudarcra van ítélve, és részben ennek a felismerésnek tudható be, hogy a gyakran nosztalgikus-vallomásos tónusú, esetleg játékos-ironikus hangütésű italowesternekkel szemben az ő munkái – egyetlen kivétellel – vérkomoly és vérbő darabok, melyeket a hatalmas feladat kilátástalansága felett érzett düh hevít. A vereség előérzete azonban nemhogy kedvét szegte, de mintha kifejezetten stimulálta volna a rendezőt – a mítoszteremtés lázában égő egykori pionírok vitalitását és állhatatosságát megöröklő Peckinpah ezért válhatott a hatvanas-hetvenes évek hollywoodi filmgyártásának legendás magányos hősévé.