Vezényel: Sir Charles Mackerras

100 éve született Sir Charles Mackerras ausztrál karmester. Elsősorban Janáček és Mozart operáit vezényelte nagy sikerrel.

„Ha valamiért emlékezni fognak rám, akkor az valószínűleg Janáček lesz. Senki sem várta tőlem, hogy azt hirdessem, Mozart, Haydn és Händel nagyszerű zeneszerzők voltak, még ha sikerült is néhány dolgot megmutatnom a zenéjükből, ami korábban talán nem volt hallható. Janáčekért azonban senki sem emelt szót.”

Hosszú és tartalmas élete során szinte minden lehetséges brit és ausztrál kitüntetést begyűjtött Mackerras: a londoni Trinity College of Music elnöke lett, valamint több kiváló egyetem adományozott számára díszdoktori oklevelet, a cseh zenék népszerűsítéséért pedig elnyerte a Janáček-medált (1978). 1974-ben lett a Brit Birodalom Parancsnoka, majd 1979-ben ütötték lovaggá.

Sir Charles Mackerras 2010 nyarán lépett utoljára dobogóra Glyndebourne-ban, a Cosí fan tuttét dirigálva, majd júliusban érte a halál Londonban, nyolcvannégy éves korában. Rákbetegség vitte el, akárcsak Fiona lányát három évvel korábban. Rory Jeffes, a Sydney-i Szimfonikusok igazgatója így búcsúzott tőle: Ausztrália „élő kincses tárát veszítette el” benne.

Elsőrangú oboista és karmester, elkötelezett zeneszerző, muzikológus és tanár volt egy személyben Sir Charles. Kiemelkedő intellektusú munkamániás. Mondják: ha épp nem az operában vagy a hangversenypódiumon vezényelt, bizonyosan a lemezstúdióban vagy a kottatárban sürgött és kéziratokat tanulmányozott vagy régi hanglemezeket hallgatott. Maga is meglehetősen korán rákapott a lemezkészítés ízére, mely így szinte egész szakmai életútját végigkísérte.

Otthon érezte magát a lemezstúdióban: első munkáit még 78 fordulatos sellaklemezek örökítették meg (1950), az utolsókat pedig már többcsatornás Super Audio CD-ken hozta forgalomba egy brit audiofil lemeztársaság, a Linn (2010). Csaknem hatvanévnyi rögzített anyag maradt utána, bőven van tehát miből merítenie az utókornak, ha Mackerras életművét kívánja feltérképezni.

Korai éveiben a megbetegedő Klemperer helyett ugrott be a Walter Legge neve fémjelezte EMI Abbey Road-i műhelyébe, elsősorban Arthur Sullivan műveit rögzítendő, később valósággal „végigszántotta” a szimfonikus és operairodalmat, dolgozott számos kisebb vagy nagyobb lemezkiadónak a Deccától a Telarcon át Supraphonig.

Leoš Janáček öt operája

Olyan előadás-történeti jelentőségű munkák keretezik az életművét, mint Leoš Janáček öt operájának felvétele (Bécs, 1976–82, Decca), vagy egy gyönyörű Rusalka (Prága, 1998, Decca), de Donizetti, Stravinsky, Mahler vagy Sibelius neve is felbukkan Mackerras hatalmas diszkográfiájában.

Külön figyelmet érdemel két, általa rekonstruált Sullivan-kompozíció, a Csellóverseny, melyet Julian Lloyd Webber szólójával vett lemezre (London, 1986, EMI), valamint a Pineapple Poll című balett, melyet egykoron a Sadler’s Wells balett-társulata számára állított össze, s az évtizedek során többször felvett. Beethoven szimfóniáiból is két teljes ciklust hagyott hátra (Liverpool, 1991–97, Virgin és Edinburgh, 2006, Hyperion), utóbbiról különösen meleg hangon értekezett a nemzetközi szaksajtó.

Mindeközben szenvedélyes tolmácsolója maradt a brit klasszikus zenének: Elgar, Holst, Vaughan Williams, Delius, Coates vagy Britten műveit évtizedeken át repertoárján tartotta, utóbbi szerző Glorianáját 1992-ben vette lemezre (kiad.: Decca), melyet a Gramophone az év operafelvételének választott (1994).

Kedvenc zongoristája, Alfred Brendel szólójával összesen nyolc Mozart-koncertet rögzített (Edinburgh, 1998–2004, Philips/Decca), sőt Brendel búcsúkoncertjén is közreműködött Mackerras (Bécs, 2008. december).

Legkedvesebb műveiből akár három-négy lemezfelvétel is született a keze alatt: zenei útkeresésére jó példa lehet Mozart „Nagy” g-moll szimfóniája, melyet 1975-ben, a Londoni Filharmonikusok élén rögzített először: az „alapanyag” a hagyományos, csaknem teljes nagyzenekar, de az választékos formálás, a filigrán felrakás, a zenei anyag átláthatósága és a finom dallamvonal-vezetés tetten érhető.

Másodízben a Telarc részére vette fel a darabot a Prágai Kamarazenekar élén (1986) egy Mozart-szimfónia összkiadás keretében. A hangzás egy jól trenírozott, kisebb létszámú kamarazenekaré, vagyis kevésbé tömör, „szálkásabb”, Mackerras azonban billentyűs continuót kér a szimfóniához. Az utolsó, 2007-ben felvett előadás a Skót Kamarazenekar produkcióját örökíti meg (kiad.: Linn Records), mely alapvonalaiban hasonló a prágai verzióhoz, de a textúra még világosabb, részletgazdagabb, a rézfúvósok között pedig natúrkürtöket alkalmaz.

Mackerras egyaránt rendszeresen dolgozott modern és régi hangszeres együttesekkel, vezényelt Haydnt nagyzenekarral és egyedi szépségű Donizettit korhű hangszeres együttessel. A lényeg, vagyis a zenei kifejezés harmóniája, a stílus nemessége, a „beszédmód”, a tónus, a felrakás gondossága mindvégig ugyanaz maradt. Rokonszenves emberi vonásai, elsősorban türelme, lelki kiegyensúlyozottsága, szelídsége, megbízhatósága és megfontoltsága jellemzik előadásait.

A zenekari textúra kibontásának mestere volt, a transzparencia, a zenei szövet áttetszősége elsőrendű szempontja volt az interpretációinak. Ragyogó atmoszférateremtő-képességgel bírt, meleg hangú, érzékeny olvasatai eleganciát, letisztult egyszerűséget, természetességet sugároztak, produkcióinak megkapó színgazdagsága utánozhatatlan, megkerülhetetlen mesterré avatják őt.