ÖRÖKLÉT: Marián Bielik

80 éves korában, szeptember 21-én távozott az élők sorából Marián Bielik szlovák színész.

Legismertebb a legendás „Slnko v sieti” (Nap a hálóban, 1962) című csehszlovák filmdrámában nyújtott alakítása volt. Amatőr színészként szerződtették a főszerepre, a hangját Michal Dočolomanský kölcsönözte neki.

1943. november 7-én született. Szerepelt a „Malá anketa” és a „Kľúč” című alkotásokban is.

Végső búcsút ma vesznek a színésztől a pozsonyi krematóriumban.

Zalán Vince „Másképpen beszélők. A csehszlovák újhullám előtörténetéhez” c. tanulmányából (Apertúra, 2014):

Štefan Uher − Martin Hollýval, Peter Solannal, Stanislav Barabašsal együtt − a hatvanas évek elején feltűnt új szlovák filmrendező generáció jeles képviselője. Az 1962-ben forgatott Nap a hálóban (Slnko v sieti) Uher második játékfilmje, és a pozsonyi Koliba Filmstúdió produkciója. A film forgatókönyve a neves szlovák író, Alfonz Bednár három novelláján alapszik.

Mielőtt Pozsonyba, a történések egyik fő helyszínére érkeznénk, furcsa képsorral indít a film: a Duna alacsony köves partjához nagyobbacska madárfészket verdesnek a hullámok. Benne két-három tojás. Majd a fészek mindenestül a víz alá bukik. A kamera felemelkedik, balra fordul, amikor is előtűnik a homokpart. Majd tovább haladva egy rozzant halászkunyhóra és az előtte himbálódzó merítő hálóra fókuszál. Szöveg nincs. Majd hirtelen a forgalmas városban találjuk magunkat. Vajon miért így indul a film? Befejezése (az utolsó előtti jelenet) ugyanitt a Duna-parti homokfövenyen történik, amikor a Nap megcsillan a halászhálóban. E visszatérés nyilvánvaló rendezői szándék, de miért a madártojások? Szimbolizálni akarnak valamit? A film egésze talán – bármilyen banálisnak is tetszik − sugall egy bizonyos értelmezést: a jövő a hullámok alá merül, s elviszi a víz.

A film hősei fiatalok (már nem kamaszok – még nem felnőttek) a hatvanas évek Csehszlovákiájának gyermekei. (Néhány rövid év múlva ők lesznek a cseh újhullám talán legfontosabb szereplői.) Főhőse, Fajolo (Marián Bielik), aki szerelmétől, Belától (Jana Belákova) kapta ezt a nevet. Az ő külső és belső útkeresése képezi a Nap a hálóban igazi témáját. Ennek megfelelően a film elbeszélő struktúrája Fajolo monológjára épül, jóllehet maga a monológ nem uralja az elbeszélést. Fajolo szavai jórészt töprengéssel átszőtt kommentárok. S meglehetősen ritkán látunk ilyen képsorokat, inkább az egymást követő események mentén halad a film. Az elbeszélésmód ilyen szubjektivizálása, mint ismeretes az ötvenes-hatvanas évek fordulójának hozadéka az európai filmművészetben. A francia filmművészetben például nagyon gyakran, míg a csehszlovákban alig találunk rá példát. Uher alkotása úttörő ebből a szempontból, akkor is, ha nála az elbeszélés szubjektivizmusa igencsak korlátozott. A rendezés a szereplők személyiségére koncentrál. Ebből a szempontból Uher és Vláčíl művészetét jól elkülöníthető mozzanatra bukkanhatunk. Vlačílnál a kamera szubjektivitása a meghatározó, Uher a szubjektivitást főhőse személyiségébe horgonyozza le. Ez a filmrendezői szemléletváltozás – s ebben már különbözik Jasný és Helge nemzedékétől is − valójában Uher filmjében s a cseh újhullámban teljesedik ki. A hős már nem társadalmi „relációkban” gondolkodik, hanem hús-vér emberekben. Számukra a társadalom már nem „ott van”, mi meg „itt vagyunk”, hisz az élet emberi konfliktusok sokaságában zajlik, s ezért előtérbe kerül ezeknek a konfliktusoknak a jellege, és az abban részt vevő emberek különböző magatartásformái. Ez az, ami oly fontossá teszi választásaink és döntéseik szerepét. Fajolo szeretné megtalálni a maga számára legmegfelelőbb magatartást, azt a magatartást, amely lelkiismeretével harmonizálni képes. S ebben nincs megalkuvás, még ha ez elmagányosodásához vezet is. Kész ezt vállalni, nem véletlenül emlegeti többször Robinson Crusoe példáját, pozitívan. Ezzel az elszánt meggyőződéssel és magatartással természetesen nehéz társra, netán társakra találni. Lényegében ebből adódnak konfliktusai szerelmével, Belával, aki Fajolóhoz hasonlóan nehezen viseli a rámért sorsot, de, legalábbis olykor-olykor, szeretne feloldódni, kicsit élvezni a jelen adományait, meghallgatni a népszerű slágerek vigaszát. Érdekes ebből a szempontból, hogy Fajolónak a szülök generációjával vagy egyáltalán nincs kapcsolata, vagy erős ellenszenvvel figyeli őket. Édesanyát például a film során egyetlen egyszer sem látjuk, csak a hangját halljuk kétszer-háromszor, amikor munkába menet bekiabál Fajolónak: „ennivalót találsz a hűtőben”. A hatalom által háttérbe szorított apjának pedig a konformizmusa idegesíti. Talán csak az idős emberekkel találja meg a hangot, Bela dolgos, éles eszű nagyapjával, de legfőképpen a halászkunyhó rokkant gazdájával. Magányos hős marad Fajolo, de ennek a magánynak – s itt az uheri társadalomábrázolás igazi bravúrja – az igazi forrása valójában nem az ideáljaihoz hű, megalkudni képtelen magatartása, hanem és legfőképpen az, hogy az őt körülvevő társadalom nem képes befogadni azokat az értékeket, azt a magatartást, amit ő képvisel. Az egyenes beszéd, a hűség, a szorgalom mind-mind zátonyra fut a hatvanas évek eleji Csehszlovákiában.

A Nap a hálóban ritkán látott környezetrajzzal lepi meg a nézőt. (Remek partnere Uhernek ebben Stanišlav Szomolányi operatőr.) Különösen érzékletes a lakótelepi házak lapos, tetődzsungelének a megjelenítése, Fajolo és Bela számára hely a tetőn. De még mielőtt fölérnénk, Uher megmutatja nekünk, hogy milyen lent a házak között, az épületekkel határolt koszos és rendetlen udvaron, ahol a rosszul öltözött kiskamaszok játszanak a maguk rajzolta ugróiskolán, vagy épp hatalmas dömpergumikereket görgetve. Ezek a képsorok a húszas évek német némafilmjeinek proletárkörnyezetét idézik. Még óriáshasú házmester is található itt, füstölgő pipájával és székével, amelyen ülve tölti a napot, vagy épp széttárt karokkal magyarázza, hogy persze nyikorognak az ajtók, megkopottak már a liftkötelek, de hát mi lehet itt tenni….? Fajolónak ezért is menedék a tető, ahol egyedül lehet, s ahol Belával találkozhat. Ez az egyetlen hely, ahol fizikailag is el tud válni a világtól, amellyel képtelen elegyedni. A kis táskarádió is csak Bela kedvéért kerül ide, maga Fajolo ostobaságnak tartja a dalszövegeket. De nem is a szép kilátás vonzza ide, hisz amerre látni, mindenfelé televíziós antennaerdők. A film első részében a városban (Pozsony) és környékén éppen napfogyatkozás van, sokan próbálják kormozott üveggel megfigyelni. Ám a szmog miatt alig látni valamit. „Várjatok százhúsz évig /akkor lesz ugyanis a következő napfogyatkozás – Z. V../, akkor talán tiszta lesz az égbolt” − hangzik el a filmben.

Ennél kevésbé poétikus, némiképp oldottabb, ugyanakkor közvetlenebb a vidéki élet, a téesz élet bemutatása. Fajolo ugyanis a nyári szünetben egyhónapos téesz munkára jelentkezik, hogy továbbtanulása érdekében ezzel próbálja meg kompenzálni apja politikai priuszát. Cséplőgép mellett kell dolgoznia. Széthúzást, szakértelem-hiányt, kiskirálykodást és mindenekelőtt teljes szervezetlenséget kell tapasztalnia. Egy alkalommal parlagon heverő, javítandó gépek reparálásához Fajolo kezdeményezésére fáért mennek Bela nagyapjával, meg a brigádvezetővel. Csakhogy a fa kivágásához (téesz tulajdon) engedély kellene, amit nyilván nem adnának meg. Ezért az éjszaka leple alatt „szerzik” meg a fát. „Közösen lopunk a közösség számára” – jegyzi meg a nagyapa. Uher falusi életet megelevenítő kamerája itt valóban „leleplező”, éppen ezért formailag közelebb áll a kortársi filmköznyelvhez. De amit mutat, az több mint szokatlan. Leplezetlen társadalomkritika. Érthető, hogy a film dühödt politikai reakciókat váltott ki. „Amíg én itt vagyok, addig ez az antiszocialista mű nem lesz forgalmazva” – mondotta Prágában Karol Bacílek, a Szlovák Kommunista Párt akkori első titkára, a filmnek a Filmújságírók Klubja által szervezett speciális bemutatóján. [16] Többen vannak (például a kitűnő olasz filmkritikus és filmtörténész, Lino Miccichè), [17] akik ezen erőteljes kritikai hangvétel okán úgy vélik, hogy a Nap a hálóban nyitotta meg az utat a csehszlovák újhullám előtt.

Talán maga Štefan Uher is érezhette, hogy filmje milyen kilátástalanságot áraszt, s ezért megpróbált lírai, már-már szentimentalizmusba hajló jeleneteket is beiktatni. A Nap a hálóban különös alakja Bela mamája, aki vak. Egész nap otthon ül, s várja, hogy történjen valami körülötte, hogy a családból (férje, Bela vagy a kisfia) végre megszólítsa valaki. A film vége felé, egyszer Bela elkeseredett, magányos hangulatában biztatja anyját, hogy sétáljanak egyet a Duna-parton. Velük tart az öccse is. Útjuk persze ahhoz a halászkunyhóhoz visz, ahol oly sok időt töltött Fajolóval. De most nem nyár van, hanem késő ősz. A víz visszahúzódott medrébe, a kunyhó az iszapos, homokos parton árválkodik. És az anyuka kérdez, hogy valójában mit is lehet itt látni, mit látnak a gyerekei. A gyerekek szavaikkal csodásra festik számára a környezetet. Valójában becsapják, de ráéreznek milyen jó is vigasztalni anyjukat, akik eddig a lakásban árválkodott. Még a Napot is odahazudják neki, amelynek tükörképe kirajzolódik a vízen − s mint fentebb említettem –, megjelenik a halászhálóban. Legyünk csendben – szólal meg a mama –, nehogy elriasszuk. A banalitás megszületik: ha vakok vagyunk is, szerencsétlenek, jó tudnunk, hogy azért fent fénylik a Nap. A Nap a hálóban-nak ezt a jelenetsorát akár Vittorio de Sica is rendezhette volna.

Uher hősének, Fajolónak egyetlen hű társa van. Egy fényképezőgép. Fajoló amatőr fotós, maga laborálja, szárítja a felvételeit. Ragaszkodik e szenvedélyéhez. Persze készít képeket szerelméről Beláról is, de ez inkább része egy állandó tevékenységnek, mintsem valamiféle szíves megörökítés. Érdekes megfigyelni, hogy mit fotóz le és mit nem. E válogatás ugyanis rendkívül jellemző magatartására és gondolkodására. Lencsevégre kerül a halászkunyhó idős gazdája és felesége, Bela nagypapája, a régi, javítandó mezőgazdasági gépek és így tovább. Ember és tárgy, amit értékesnek vél.

Van egy különös képsora a filmnek. Ifjúsági gyűlésen vagyunk. A téma a nyári munka. Egy erkély feljáróban Fajolo a Belára szemet vető, „riválisával” beszélget, mondogatnak a másiknak egy-két szurka-piszkát. Hirtelen szavazásra kerül a sor. A kamera felemelkedik, meglátjuk a zsúfolásig telt termet: mindenki karja-keze a magasba lendül, mindenki megszavazza a határozatot. A képmező közepére belendül a „rivális” kézfeje is. Kemény vágás: Fajolo otthoni kis műhelyében vagyunk, kézfej-tanulmányok fotói fedik a falat, majd a balra mozduló kamera egy asztal fölötti fotó-soportnál állapodik meg. A fotókon különböző tartású kezek, különböző korú emberek kezeit látjuk, egy csodálatos „kéz-csokrot”. A gyűlés képsora egy bizonyos világ. Fajolóé egy másik.