Halottaink emlékére.
Könyörgés az ittmaradókhoz – előadja Latinovits Zoltán.
Hegedűs Gézát idézzük ahhoz, hogy megközelítsük Kosztolányi kései költészetét: „Ötvenegy éves korában rák ölte meg. Végső versei a halálvárás és a halálfélelem remekművei. Ezek zárják le a játékosságában is mindig szorongó művészetet. De ebben a szorongásban ugyanakkor könnyedség és báj is volt. És ez a költészetvarázs egyben menedéket is adott a szorongások ellen. Ezért is olyan sok olvasónak kedvenc költője Kosztolányi: pillanatnyi feledést ad a lét fenyegetései ellen.”
Kosztolányi Dezső 1885. március 29-én született Szabadkán és 1936. november 3-án hunyt el Budapesten.
Halotti beszéd: a költeményt Mensáros László mondja el.
Provided to YouTube by Hungaroton • Halotti beszéd · ℗ 1981 HUNGAROTON RECORDS LTD.
Halotti beszédLátjátok feleim, egyszerre meghalt
és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt. Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló, csak szív, a mi szívünkhöz közel álló. De nincs már. Akár a föld. Jaj, összedőlt a kincstár. Okuljatok mindannyian e példán.
Ilyen az ember. Egyedüli példány. Nem élt belőle több és most sem él s mint fán se nő egyforma-két levél, a nagy időn se lesz hozzá hasonló. Nézzétek e főt, ez összeomló, kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz, mely a kimondhatatlan ködbe vész kővé meredve, mint egy ereklye s rá ékírással van karcolva ritka, egyetlen életének ősi titka. Akárki is volt ő, de fény, de hő volt.
Mindenki tudta és hirdette: ő volt. Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt s szólt ajka, melyet mostan lepecsételt a csönd s ahogy zengett fülünkbe hangja, mint vízbe süllyedt templomok harangja a mélybe lenn s ahogy azt mondta nemrég: „Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék”, vagy bort ivott és boldogan meredt a kezében égő, olcsó cigaretta füstjére és futott, telefonált és szőtte álmát, mint színes fonált: a homlokán feltündökölt a jegy, hogy milliók közt az egyetlenegy. Keresheted őt, nem leled, hiába,
se itt, se Fokföldön, se Ázsiába, a múltba sem és a gazdag jövőben akárki megszülethet már, csak ő nem. Többé soha nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya. Szegény a forgandó, tündér szerencse, hogy e csodát újólag megteremtse. Édes barátaim, olyan ez épen,
mint az az ember ottan a mesében. Az élet egyszer csak őrája gondolt, mi meg mesélni kezdtünk róla: „Hol volt…”, majd rázuhant a mázsás, szörnyű mennybolt s mi ezt meséljük róla sírva: „Nem volt…” Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,
mint önmagának dermedt-néma szobra. Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer. Hol volt, hol nem volt a világon, egyszer. |
Könyörgés az ittmaradókhoz
Ne nézzétek karomat-térdemet, csak szándokom és ne az érdemet, Önváddal és mérgekkel olykoron Vétkeztem itt s vétkeztek ellenem, De a komor szemet el nem birom, Azzal, mi biztos és szilárd-igaz, A kancsal emlék szépitsen tovább,
|