Szilágyi Domokos hitvallása a költészetről

145 esztendeje ezen a napon halt meg Szilágyi Domokos erdélyi magyar költő, író, irodalomtörténész és műfordító.

A szatmárnémeti Kölcsey Gimnáziumban érettségizett 1955-ben. 1955–1959 között a Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv- és irodalom szakos hallgatója volt, záróvizsgáit azonban nem tette le. 1958–1959-ben az Igaz Szó, 1960-tól a bukaresti Előre belső munkatársa volt, a fővárosban élt első feleségével, Hervay Gizellával, s itt született fiúk, az 1977-es földrengésben meghalt Attila (Kobak). A hatvanas évek közepétől költői honoráriumaiból élt. Többször kiújuló betegsége miatt gyakran szorult kórházi kezelésre, végül betegnyugdíjba került. 1972-től Kolozsváron élt. Betegsége miatt saját kezűleg vetett véget életének (október 27-én hagyta el otthonát, holttestét november 2-án találták meg a Hója-erdőben). Sírja a kolozsvári Házsongárdi temetőben van. Az 1977-es földrengéskor elhunyt fiát („Kobak”, Szilágyi Attila), majd 1982-ben első feleségét, Hervay Gizellát ugyanoda temették, közös síremléket állítva a családnak.

Költővé válás útjára az egyetemi évei alatt megtapasztalt történések és tanárai hatására lépett. 

Életére és költészetére meghatározó volt az 1956-os esztendő: ekkor jelentek meg első versei az Utunkban, s a magyar forradalommal való szolidaritásának kinyilvánítása következtében ezt követően vált céltáblájává a Securitaténak (román titkosszolgálat) – és zsarolhatóvá is. Helyzete, dossziéink ismerete híján ma sincs egyértelműen tisztázva.

Az első könyvesek „Forrás”-sorozatában megjelent kötete, és két gyermekverskönyve után egymást követték kötetei: Szerelmek tánca (1965), A láz enciklopédiája (1967), Búcsú a trópusoktól (1969), majd az egész addigi költői terméséből válogatást nyújtó Sajtóértekezlet (1972), s azt követően, nem sokkal halála előtt az Öregek könyve (1978). Költői életművének összegező kiadását (Kényszerleszállás, 1978) és az életpályáját sokoldalú dokumentációval végigkísérő, A költő (régi és újabb) életei, 2008) című kötetet Kántor Lajos rendezte sajtó alá.

Az irodalmárok körében Szisz volt a beceneve. Formailag az első Forrás-nemzedék tagja, de nem sorolható egyik iskola, stílus, irányzat követői közé. Már első kötetében megteremtette azt a szuverén lírai nyelvet, mely életútját végigkísérte.

Műveltségének és páratlan nyelvi érzékének köszönhetően átugorhatta a kezdőket jellemző keresgélő-tapogatózó bukdácsolásokat, mentes volt mindenféle epigonizmustól és öncélú manírtól: egyéni stílusa már a kezdetektől a siker felé vezette. Össze tudta békíteni a klasszikust a modernnel, a merész önállóságot és az értékmegőrzést. Írásaiból az otthontalanság, kiszolgáltatottság, nyugtalanság, kétely szólal meg – játékos nyelvi formákba öntve. Példaképét Bartók Bélában találta meg, poétikáját a diszharmonikus hangzatokból újszerű harmóniát létrehozó bartóki zene mintájára dolgozta ki. Sajátos költői univerzumának elemeit számtalan kritikusa próbálta felfejteni és megfejteni.

Elemzőként is maradandót alkotott, többek között Arany János, Radnóti Miklós, Mihai Eminescu, Walt Whitman, T. S. Eliot költészetével foglalkozott, esszéiben (pl. Kortársunk, Arany János, 1969) újraértelmezte műveiket.

Rendszeresen fordított külföldi szerzőket, újrafordította a gyermekirodalom remekeit (a Grimm testvérek, Rudyard Kipling, Selma Lagerlöf, Walt Dissney, H. Chr. Andersen, J. M. Barrie), A román irodalomból a kortárs román költők közül önálló kötetekben mutatta be Tiberiu Utan (1965), Nichita Stănescu (1974), Ștefan Augustin Doinaș (1975) költészetét, de az ő fordításában jelentek meg Tudor Vianu esztétikai tanulmányai (A metafora kérdéseiről, 1967), George Călinescu Ion Creangă-monográfiája (1975), Lucian Blaga Egy évszázad arcai című könyve, ez utóbbi Molnár Szabolccsal, 1978).