Elhunyt Ľubomír Navrátil 

Most érkezett a szomorú hír: meghalt Ľubomír Navrátil szerkesztő, műfordító, újságíró, fotográfus, kultúraszervező. Január 9-én ünnepeltük 65. születésnapját. Kollégám volt a pozsonyi magyar tanszéken. Nagyszerű, tiszta embert, irodalmi és művészi horizontunk tágítóját, kiváló vitapartnert és jó barátot gyászolunk személyében.

A Komenský Egyetemen szerzett diplomát magyar–orosz szakon. Érdeklődési köre sokrétű lévén, már egyetemi évei alatt lefordította Hervay Gizella Száműzött szivárvány című verseskötetét, amely később Dúha vo vyhnanstve címen meg is jelent. Pozsonyban a Tatran könyvkiadó szerkesztőjeként ugyanabban az épületben dolgoztunk évekig (én a Madáchnál). Tevékeny részese volt az 1989-es bársonyos forradalomnak. Innen Dunaszerdahelyre vitte a munka: több mint egy évtizeden át dolgozott a Csallóköz-Žitný ostrov regionális hetilap szerkesztő riportereként, kiadványszerkesztőként. Műfordításaiban a magyar irodalom klasszikusait és szlovákiai magyar kortárs szerzők műveit tolmácsolta a szlovák olvasóközönségnek. Legutóbb a Pozsony-dúbravkai városi hivatal kulturális osztályának vezetőjeként szervezte a városrész kulturális életét.

Magát úgy is jellemezte, hogy „amatőr forradalmár, fafaragó és kosárkészítő”. Érdemes meglátogatni FB-oldalát, ahol folyamatosan közzétette fordításait, és reagált a napi politikai eseményekre. 

Saját alkotásainak kötetbe rendezéséről beszélgettünk legutóbbi találkozásunkkor. Remélem, gyászoló feleségének, a szlováktanár és nyelvész Johannának lesz ereje felvállalni műveinek összegyűjtését és kiadatását. Mert befejezetlen életmű az övé. Tarsolyában számtalan terv lapult és maradt talán megvalósítatlan álom örökre.

Hervay Gizella: LXXXIX.

krvou cmiterných kvetov sa živím
mlieko púpavy pijem
už sa pod hanbou nepokrivím
nocou i dňom ponocujem

so smrťou sa zotmievam
viažem si šatku neba…

Az Anton Srholec-díj átvételekor így jellemezte önmagát:

„Szombaton reggel 7 órakor születtem a dunaszerdahelyi szülészeten, szlovák-magyar vegyes családban. Kicsit arrogánsan azt szoktam mondani, hogy guzsaly után magyar, kard után szlovák nacionalista vagyok. A további szocializációm is ebben a kétéltű környezetben zajlott, bár egyetemi tanulmányaimig kizárólag szlovák óvodai és iskolai intézményekbe jártam. Az általános iskolában nagyon jól tanultam, pontosan Lenin utasítása szerint, így gond nélkül bekerültem az úttörőszervezetbe is, ahol az alakulat gyalogos rangjára kerültem.

A középiskolai éveimet rosszabb jegyekkel éltem meg, mert osztálytársaimmal felfedeztük az élet örömtelibb oldalait, például az önálló tanulást. Középiskolás éveim alatt Laco Teren művésszel együtt adtuk ki a Mladosť című folyóiratot, és akkoriban kezdtem el fotózni és verseket írni, főleg szerelmes verseket. Sokoldalú tehetségem miatt nyilván nem tudtam eldönteni, hogy hova menjek tanulni.

Eleinte a FAMU-ban gondolkodtam a fotózáson, aztán pszichológus akartam lenni, de nem nyitottak egy évet, így végül az Oriental Studies – Indian Studies szakra jelentkeztem. A dravida és az indoeurópai nyelvek közötti szemantikai különbséget azonban nem tudtam megmagyarázni a felvételi vizsgákon, ezért néhány professzor azt tanácsolta, hogy tanuljak még néhány évet, és később jöjjek.

De akkoriban két év kötelező katonai kiképzést fenyegetett egy ilyen eset, így elmentem a pótfelvételire oroszból és magyarból, hogy ott beszéljek egy kicsit, aztán válasszak valami megfelelőt. Végül a fordítás elméletével és gyakorlatával kezdtem foglalkozni, és kis késéssel fejeztem be az iskolát.

Közvetlenül a nemzetiek után kerültem a Tatran kiadóhoz szerkesztőként. Körülbelül 7 évig dolgoztam ott, képzett nők és férfiak válogatott csoportjában. Ennek a munkának az volt az előnye, hogy egyeztetni kellett a szerzőkkel, és hogy ne zavarják a kollégákat a munkában, az íratlan szabály az volt, hogy valamelyik pozsonyi kávézóban történt.

Így ismertem meg a bársonyos forradalom későbbi résztvevőit, Peter Zajacot, Jan Štrassert, Ľub Feldeket, Miloš Žiakot, Peter Tatart és Miša Horskýt, valamint osztálytársamon, Laco Terenen keresztül a fiatal művészek egész generációját.

A Tatran szerkesztősége a Madách kiadóval egy épületben kapott helyet, és ennek, de a magyar szakos tanulmányaimnak is köszönhetően olyan magyar értelmiségieket ismertem meg, mint Tóth Károly, Öllős Laci, Laci Barak, Molnár Imre, Peter Hunčík, Szigeti Laci, Grendel Lajos, Sándor Nóra vagy Berényi József.

Nem szívesen beszélek a szelíd forradalom alatti tevékenységemről, annak ellenére, hogy két évig voltam hivatásos kerületi politikus, a dunaszerdahelyi VPN elnöke. A 89 utáni politikai mozgalmak legfontosabb hozzájárulásának a szabadságot tartom annak minden formájában, valamint azt, hogy bár a bársonyos forradalom jelzőfénye csak halványan pislákol, az az ismeretlen vizekre vitorlázó hajó időnként mégis irányba tud állni.

Egyáltalán nem hiszem, hogy jobban megérdemlem a díjat, mint a forradalom többi résztvevője Dunaszerdahelyen, ezért szimbolikusan szeretném felajánlani minden barátomnak, akik aktívan részt vettek ezekben a csodás pillanatokban, abban az időben, amikor még nem balosok és jobbosok, kommunisták és kapitalisták, magyarok és szlovákok voltunk – hanem még csak emberek, akik szabadságra vágytak…” 

Fent: 2017-ben a Comenius Egyetem Bölcsészettudományi Kara Magyar Nyelv és Irodalom Tanszéke szervezte szimpózium a kisebbségi helyzetben levő magyarság nyelvhasználatának kérdéseivel foglalkozott. A 2017. október 25-én tartott szimpóziumot Bukovszky László kisebbségi kormánybiztos és Prékop Mária, az Oktatási Minisztérium Kisebbségi Főosztályának vezetője nyitotta meg; Hizsnyai Tóth Ildikó, a magyar tanszék akkori oktatója vezette. Ott hangzott el ez az előadás.

Ľubomír Navrátil: Môj bi-lingvizmus a môj Tri-anon (Az én bi-lingvizmusom és az én Tri-anonom)