„Élni annyit jelent, mint nevetni a halálon, és belehalni a röhögésbe”

102 éve született ezen a napon, nem kerek évforduló, de megint eszembe jutott… Boris Vian a francia avantgárd művészet különös, kihívó alakja volt. Rendkívül sokoldalú tehetség, aki jazz-muzsikusként, zeneszerzőként és festőként is elismert. Eredeti szakmája matematikus volt, műszaki főiskolát végzett. A Francia Szabványügyi Hivatalban szerzett unalmas tapasztalatai, valamint a világháborús és ifjúkori élményei szolgáltak alapul 1947-ben saját neve alatt megjelent első regényéhez. Vernon Sullivan álnéven közreadott, parodisztikus botránykönyveiért többször perbe fogták, ugyanakkor milliókat keresett velük.

Tagja volt különböző egzisztencialista köröknek és a Patafizikusok Társaságának is, ahol „Első Satrafának” választották. Igen jeles gyülekezet volt ez, mely tagjai között tudhatta többek között Raymond Queneau-t, René Clairt, Max Ernstet, Eugene Ionescót, Joan Mirót, Jaques Prévert-t, Henri Savadort, Jean Genet-t, Marcel Duchampot és még Umberto Ecót is. A polgárpukkasztás nagy francia úttörője, Übü király teremtője, Alfred Jarry köpönyegéből bújtak ki a patafizikusok, akikben az egzisztencializmus bölcselete találkozott az avantgarde-dal. Állításuk az volt, hogy az egyedi és az általános egyenértékű, a társadalom pedig nem több, mint az egyén, akinek viszont az a dolga, hogy felszabadítsa magát a társadalom értékítéletei alól.

Chandler-regényeket és Strindberg-drámákat fordított egyebek mellett. A Meghajszolt vad amerikai színes bőrű szerzője, Richard Wright műveinek átültetése is inspirálta álnéven publikált „négerregényeit”. 1945-től kezdve Sartre baráti köréhez tartozott, rendszeresen publikált a Temps Modernes folyóiratban. Camus Combat című lapjának jazzrovatát vezette, munkatársa volt a Jazz Hot folyóiratnak, s Jazz News címmel maga is szerkesztett lapot. 

A kiváló ifjú trombitás Boris Vian polgárbőszítő csínyjeiről írtak a lapok, egyéb erényeiről még kevesen tudtak. A Diáknegyed egyik bárjának, a Lorientais-nek a trombitásaként ismerték őt leginkább. Abban is jónak kellett lennie, mert a későbbiekben Duke Ellington és Miles Davis is játszott vele. 

Ötszáznál több dalt írt. Le Déserteur című pacifista dalával az algériai háború ellen tiltakozott, más lemezein a francia sanzon hagyományait folytatta, de ő írta az első francia rock-szövegeket is. A Philips, majd a Fontana hanglemezkiadó művészeti vezetője lett.

Kisebb szerepet alakított Delannoy filmjében, a Párizsi Notre-Dame-ban, Kast filmjeiben, majd 1959-ben Roger Vadim Veszedelmes viszonyokjában. 1959. június 23-án az álnéven írt regényéből tiltakozása ellenére készült Köpök a sírotokra című film premier előtti vetítése közben felállt, dühös, trágár megjegyzést tett a hamis, torz adaptációra, majd összeesett. Szívrohamot kapott, ami a szívritmuszavarral küszködő Vian számára végzetesnek bizonyult: útban a kórház felé a mentőautóban vesztette életét. 39 éves volt.

Fent:

Az első pozitív híradás akkor jelent meg Vianról magyarul, amikor 1963-ban Németországban megjelent a nyugati békedalok lemeze, és a lapok kiemelték Vian 1954-ben, a Dien Bien Phu-i vereség után írt dalát, A dezertőrt, amelyet Franciaországban (nyilván az algériai háborúra való tekintettel) betiltottak.

BORIS VIAN–MÜLLER PÉTER SZIÁMI:

ATOMBOMBA SONG

A bácsikám, ki fúrton-fúrt
csak szakkönyveket bújt
mint Nobel-várományos.
Még iskolát se jár,
de kiskorában már
egy bomba bombagyáros.
És felnőttként se változott,
sőt, olykor áthozott
egy bombaverziót,
mely kábé strucctojásnyi volt,
s nem ígért semmi jót,
csak det’tonációt!

Ő nyomban szónokolni kezd,
S mi tátott szájjal ezt
ott mind magunkba szívjuk,
az atombomba készítés
csak edzés néki, és
majd megmutatja, mit tud!
„A hidrogén se nagy dolog,
ha belégondolok,
csak egy okozhat kételyt:
hatósugárra nézve gyér,
de nem tudhatni, mért
nem ér el három métert!

Egy kis teendő volna még,
ezt-azt pontosítanék!

És bütykölt lankadatlanul,
remélve, feljavul
az összes par’raméter.
Harmadnap nálunk volt megint
ebéd, szokás szerint,
de nem fogyott az étel.
Nem mertünk szólni. Bácsikánk
ott úgy meredt miránk,
hogy fennakadt a szó,
s ekkor aztán itt terem
a nagy szenzáció,
felordít hirtelen:

„Én szerintem vénülök
és fejben gyérülök,
az agy naponta tompul!
Már voltaképp csak lágytojás,
és rég nem impozáns,
az ember így bolondul…
Hisz évek óta görcsölök,
hogy mint lehetne több
a kár, ha bomba robban.
De mit számít ma már
a nagy hatósugár?
A lényeg, kikre pottyan!

Egy kis teendő volna még,
Ezt-azt pontosítanék!”

És jönnek szemlét tartani
a kormány tagjai,
hisz hallják, kész a bomba.
Fogadja őket, s exkuzál,
hogy mind zsúfoltan áll,
mert szűk az ő szalonja.
De végül is, az élcsapat
hogy egymáshoz tapad,
ablakot szorosra zár
a végső robbantás alatt,
s közülük így egy szál
miniszter sem marad.

De azt ne hidd, hogy bácsikám
a csüggedés okán
tán térdre rogyva reszket!
Az esküdtek színe előtt
épp csúcsformába jött,
és nagy beszédbe kezdett:
„Ez durva gikszer jó urak,
egy szörnyű pillanat,
de pozitív voltaképpen!
A sok barom, hogy mennybe ment,
ez megváltást jelent
hazánknak életében!”
Nagy zavarba estek ott,
s előbb hat hónapot,
majd felmentést kapott.
S végül is a vén lüke
lett áldott, szép hazánk
miniszterelnöke!