A színészkirálynő, Gena Rowlands 90 éves

Gena Rowlands színésznők generációit inspirálja a mai napig, játékának komplexitása a filmtörténet egyik legnagyobb színésznőjévé tette. Arcát legtöbben a Szerelmünk lapjaiból ismerik, legfontosabb szerepeit viszont férje, John Cassavetes filmjeiben játszotta.

Páratlan intenzitással formált meg összeroppanás küszöbén álló nőket, akik mégis győztesként maradnak meg az emlékezetünkben. Színházi színészként kezdte pályafutását New Yorkban, az ötvenes években. Lehetett volna Hollywood szőke bombázója, egy újabb Doris Day, ehelyett John Cassavetes múzsájaként ismerte meg a világ: pályáját meghatározzák közös filmjeik.

1963-ban dolgoztak először együtt a Gyermeki várakozásban (A Child Is Waiting), melynek főszerepét Judy Garland játszotta. Az első fontos közös állomás azonban az Arcok (Faces) volt, melyben Rowlands harmincas call girlt alakít, a főszereplő szeretőjét. Gyötrelmes film, amiben percről percre mélyebbre süllyedünk a kaleidoszkópszerű történet szereplőivel, köztük Genával, aki itt még csak egy nagyobb epizódszerepben tűnt föl, de az erőnek és a labilitásnak a furcsa elegye, ami annyira jellemző a Rowlands játszotta női főhősökre, már itt is elementáris erővel sújt a nézőkre. Szőkesége, sebezhetősége, neurotikus bujasága csak az első volt az ikonikus alakítások sorában.

A soron következő Minnie és Moskowitzban már címszerepben imádhatta a közönség: ez volt az első nagy szerep, amiben megmutatkozhatott cizellált játékstílusa és eredetisége. Nem mellesleg ez messze a legreménytelibb történet a Cassavetes-életműben.

Az 1974-ben készült Egy hatás alatt álló nő (A Woman Under The Influence) kétségkívül a legismertebb és legelismertebb közös filmjük. Több Oscar-jelölést is hozott számukra, de mivel a Keresztapa második része mindent vitt abban az évben, így akkor üres kézzel távoztak a gáláról. A film hősnője egy idegösszeroppanás szélén álló kétgyerekes anyuka, akit még szerető férje (Peter Falk) sem tud megmenteni a pszichiátriai kényszerpihenőtől.

A film brutális öklös a gyomorba, harcedzett filmmániásokat is próbára tevő 150 perc. Heroikus történet egy nőről, aki beleroppan az elvárásokba, amit a társadalom egy nőtől magától értetődően vár el. Alakítása nem csak filmtörténeti jelentőséggel bír: anyáink története, a női sors apoteózisa. Az Egy hatás alatt álló nő korát jóval megelőző dogmafilm, amit Rowlands zsenialitása tesz páratlanul elviselhetetlenné és húsba maróan átérezhetővé: egyszerre irtózunk tőle és empatizálunk vele, a betegség mint metafora ölt testet ebben a remekműben.

Az 1977-es Premierben (Opening Night) Rowlands egy szupersztár színésznőt alakít. Nem elég, hogy mindenki a korával nyaggatja, és senki sem tekinti nőnek, szemtanúja és közvetett módon okozója lesz egy rajongója halálának, ami elképesztő mélységekbe sodorja, hogy aztán újradefiniálhassa magát nőként és művészként egyaránt.

Almodóvar Mindent anyámról-jának inspirálója ez a film, nem véletlen, hogy a spanyol rendező – többek közt – Rowlandsnek és Cassavetesnek dedikálta Oscar-díjjal kitüntetett filmjét. A film olyan alapvető kérdéseket feszeget, mint a karrier kontra magánélet problematikája, az öregedés, az alkotói lét kiszolgáltatottsága. Személyes kedvencekről nehéz objektíven bármit is írni, ez a film egyike a legzseniálisabbaknak, meg kell nézni és kész!

Gloria – amiből egy felesleges remake is készült a kilencvenes években Sharon Stonenal a címszerepben – a legközönségbarátabb filmjük. Egy újabb Oscar-jelölt alakítás exgengszternőként, aki megmenti egy kisfiú életét a New York-i gettók rengetegében. A Gloria szarkasztikus bűnfilm és melodráma, Cassavetes talán legszórakoztatóbb alkotása. 

Utolsó közös filmjük, az 1983-as Szeretetáradat (Love Streams) hosszú és nehezen követhető darab, egy rendezőóriás búcsúfilmje az élettől. Cassavetes itt nemcsak rendezőként, de színészként is partnere volt feleségének, és talán ebből a filmből tudhatunk meg a legtöbbet kettőjük valódi kapcsolatáról, összetartozásuk eleve elrendeltségéről. A film sok ismeretlenes egyenlet, a megoldóképlet személyes történetükben keresendő.

Hollywood nem különösebben szerette őket, az Akadémia sokáig semmibe vette párosukat, mert a nagy filmstúdióktól függetlenül dolgoztak. Díjakat nem kaptak, filmjeiket sokszor jelzáloghitelből forgatták, és forgalmazásukat is házon belül oldották meg. Az amerikai független filmgyártás pápája és papnője nem lehettek az álomváros teljes jogú polgárai, de ők ennek ellenére ontották magukból a jobbnál jobb filmeket, ha kicsit sértődötten is, de büszkén.

Gena Rowlands Cassavetes 1989-es halála után is készített figyelemre méltó filmeket: Woody Allen Egy másik asszonya (Another Woman) vagy Terence Davies Neonbibliája (Neon Bible) ott van a legjobbak közt, de ebből az időszakból a legtöbben Jarmusch Éjszaka a földönjében (Night On Earth) láthatták, Winona Ryder útitársaként. Fiával, Nick Cassavetesszel többször is forgatott: a Csillagot az égrőlben (Unhook The Stars) Depardieu és Marisa Tomei volt a partnere, de szerepelt a Szerelmünk lapjaiban (The Notebook) és az Életem szerelmében (She’s So Lovely) is. Lányuk, a szintén rendező Zoe Cassavetes is adott neki szerepet: a feledhető Tört angolsággalban (Broken English) a kilencvenes évek indie-királynője, Parker Posey oldalán láthattuk.

Gena Rowlands kicsit úgy járt, mint Norma Desmond, az Alkony sugárút (Sunset Boulevard) hősnője: nem az ő nagysága törpült Cassavetes halála után, a filmek és a szerepek lettek kisebb kaliberűek. 2016-ban tiszteletbeli Oscar-díjat kapott, a legnagyobb hollywoodi előkelőségek méltatták tiszteletet parancsoló életművét. Az akkor 85 éves Gena zavartan fogadta a nagy szavakat, amik utánozhatatlan stílusáról és szakmai nagyságáról szóltak. Csapongó beszédében hosszan mesélt példaképéről, Bette Davisről és meglepően röviden legendás férjéről, majd a hóna alá csapta a szobrot és fia kíséretében távozott.

Rowlands iránti határtalan rajongásom kamaszkoromban kezdődött, amikor leemeltem a Hollán Ernő utcai Odeon polcáról a Premiert. A film egy kockája közel harminc éve keretbe foglalva költözik velem lakásról lakásra. Sose gondoltam, hogy egyszer személyesen is megismerhetem őt, de egy véletlen szerencse folytán sikerült a közelébe férkőznöm, amikor hét évvel ezelőtt Budapesten forgatta mindmáig utolsó nagyjátékfilmjét.

Nem volt olyan megmérettetés az életemben, ami miatt jobban izgultam volna, és amikor végre ott állt velem szemben, csak annyit tudtam mondani: „Én vagyok a lány a Premierből”. Rowlands kedves mosollyal nyugtázta antrémat, majd halkan megjegyezte, hogy „Remélem, azért nem.” Megkértem, hogy készíthessek egy közös fotót, reménykedtem, hogy az arcom nem fog görcsös rángásba kezdeni az izgalomtól, majd az asszisztens gyorsan exponált egyet, hogy végre kimenekíthesse Genát, és már ott sem voltak. „Csodálatos vagy, a legnagyobb!” – kiáltottam utána hirtelen felindulásból. Visszanézett, csókot dobott, majd beállt a fénybe, és munkához látott.

Boldog születésnapot, Gena Rowlands!

szöveg: Sugár Bertalan, Filmrecorder

 

Kiemelt kép: Gena Rowlands és Kirk Douglas az 1962-es Lonely Are The Brave című filmben

(Visited 27 times, 2 visits today)
%d blogger ezt szereti: