Amikor a szlovákok eldöntötték, hogy a Nyugathoz akarnak tartozni
Uj Péter filmrecenziójának néhány fontosabb gondolatát azért tesszük közzé, mert kedves nézőink közül valószínűleg kevesen olvassák a fórumot, amelyben megjelent.
A 29 éves rendezőnő másfél órás filmje meglepően frappáns összefoglalása Szlovákia 1989 és 1998 közötti történelmének, pörgős, izgalmas mozi. Ebben a műfajban ritka jó ritmusú alkotás.
A film kerete interjú: a teljesen elvonultan élő, nyugdíjas Mečiarral beszélget trencsénteplici villájában. Az interjú maga persze nem túl érdekes: látunk néhány képet az elég tekitélyes méretű, de szépnek nehezen nevezhető Mečiar-villából, és a ház körül szószmötölő, a maga kis speciális kolbászsütögető helyiségében, fedett pályán, de szabad tűzön kolbászt sütögető, az unokákkal játszogató nagypapáról, akinek olyan, de olyan jóságos a mosolya. És olyan szerényen, szeretetteljesen mesél.
Szerencsére nem csak ő mesél. Az interjú barátságos csevelyének mondatai közé vágja be Nvotová az igazi sztorit: Mečiar volt munkatársai, ellenfelei, áldozatai, hívei mesélik el Szlovákia rendszerváltás utáni történetét. És nagyon érdekes történet lenne ez akkor is, ha nem itt lennének a szomszédban, és ha nem volnánk olyan átkozottul hasonlók.
Nvotová a politikai krimi műfaját találta a legalkalmasabbnak ehhez a sztorihoz: vészjósló hangú narrációja, feszült snittjei, zaklatott képei, a nyomasztó zene – mind a bűnügyi műfaj felé tolják a filmet. És sajnos maga a történet is erre tart.
A cselekmény csúcspontja Róbert Remiáš, volt SIS-ügynök meggyilkolása. (…)
A Remiáš-gyilkosság egyébként mai napig megoldatlan ügy. Elsőszámú gyanúsítottja a szlovák alvilág erős titkosszolgálati kapcsolatokkal is rendelkező hóhéra, Jozef Roháč volt, akit több magyarországi merénylettel, például az Aranykéz utcai robbantással is gyanúsítottak.
A szörnyű Rémiáš-merénylet tehát a dramaturgiai csúcspont.
A katarzis pedig Mečiar bukása. Az 1998-as parlamenti választás Szlovákia történetének legnagyobb politikai őrülete: hisztérikus hangulat, 84 százalékos részvétel. Az eredményhirdetés után tomboló emberek az utcákon: Mečiar megbukott. Pártja, a HZDS ugyan több szavazatot kapott, mint bármely másik párt, de olyan kis előnnyel nyert, hogy nem tudott kormányt alakítani. Az eredmény a korszak végét jelenti, és ezzel láthatóan tisztában van ő is, szinte a vereség pillanatában föladja: a köztévében, otthonos interjúszobájában egy kis népdallal búcsúzik.
Martin Milan Šimečka író, publicista, a SME volt főszerkesztője foglalja össze 1998 tanulságát, és mondja el a film nagy tételmondatait: Szlovákia Mečiar legyőzésével vált igazi nemzetté. A bársonyos forradalom csak úgy megtörtént velük, Csehszlovákia szétesése szintén, de Meciar megbuktatása igazi politikai tett volt. Közös elhatározás.
A szlovákok eldöntötték, hogy a Nyugathoz akarnak tartozni.
Hozzátehetjük, hogy a szlovákoknak annyiból mégis mázlijuk volt Mečiarral, hogy még a NATO- és EU-csatlakozás előtt kapták be. A mečiarizmust elsősorban az a félelem buktatta meg, hogy Szlovákia kimaradhat a nyugati világból. Vladimír Mečiar számunkra oly ismerős Nyugat-ellenes lózungjai rezonáltak ugyan a szlovákok jó harmadának lelkében, de a többség mégis úgy volt vele, hogy inkább Volkwagen Golfot szeretne, mint Ladát.
Amikor már naponta jöttek Nyugatról az egyre keményebb figyelmeztetések, Mečiar pedig Moszkvába kezdett rohangálni hirtelen, a szlovákok megijedtek.
(Hogy mennyire nincs új a nincs-új-a-nap-alattban sem: Mečiar szuverenitásfölfogása kísértetiesen hasonlított a mai Orbánéhoz: ami az ő hatalmát korlátozza, az a nemzeti függetlenség megsértése. A függetlenség az – ő ezt a szót használta a szuverenitás helyett –, ha a trambulinról hugyozhat a medencébe.)
A nyugtalanító epilógusban előkerül a film titkos főszereplője, Fedor Flašík. Az ő nevét tán még a külpolitikai híreket legnagyobb étvággyal fogyasztó olvasók sem ismerik Magyarországon. Ő volt Mečiar Finkelsteinje és Ron Werbere, sőt még több is annál. Egyébként külsőre végtelenül ismerős figura: mintha már láttuk volna az Ötkert, a Kioszk vagy valamelyik Szent István téri borbár teraszán ücsörögni felhajtott gallérú piképólóban, vitorláscipőben, vállon átvetett Hugo Boss-pulcsival. A nagyon sikeres kelet-európai vállalkozó archetípusa. Szoláriumbarna arcszín, szivar, hatvanévesen is remek kondíció, az íróasztal sarkán biztosan egy Porsche Cayenne kulcsa lapul.
Flašík már megjelenik a film közepén is, és elmondja azokat az okosságokat, amikről mi, szegény magyarok azt gondoltuk, hogy a Finkelstein nevű megaguru importálta a nagy és fejlett Amerikából a Kárpát-medencébe, egyenesen Orbán Viktor megrendelésére. Tessék, most kiderült, hogy a szlovákok helyben is meg tudták termelni: hogy a politika elsősorban érzelmi kérdés, és egyáltalán nem racionális döntések láncolata.
„A fenét! Az érzelmekről szól az egész!” – mondja Flašík, aki a film felvétele idején már Robert Fico jelenlegi miniszterelnök kampánymenedzsere, felfedezője és mentora. Érezhetően büszkén és szerénytelen gesztusokkal magyarázza, hogyan választotta ki a feladatra Ficót: 180 centinél magasabb, vidéki és jó szónok. Abban a bizonyos epilógusban pedig ugyanebben a laza-magabiztos stílusban adja elő, hogyan is kell csinálni ezt a politikuskodást errefelé: hagyni a nagy víziókat, bonyolult üzeneteket a francba, a lényeg a célcsoport ismerete. Meg kell nézni, mire ugranak éppen a népek, két-három egyszerű üzenetet formálni belőle, azt megtolni 2-3 millió euróval, és kész is a 20-30 százalék. WIN.
Hogy aztán ebből hogy jön ki maga az ország, az más kérdés.
Vladimír Mečiar közben, szlovák címeres, monogramos zokniban pásztorkalap-cserélgetős népi játékot játszik az unokákkal. Száll a dal, móka, kacagás.
