Soóky László: Dögölj meg, drágám!

Egy férfi és egy nő találkozik egy panelház két szomszédos erkélyén. Lassan sejlik fel, hogy nem két vadidegen elegyedik szóba egymással, Árpádnak és Máriának közös múltja van. Az egykori házaspár megpróbál újra kapcsolatba kerülni egymással, de a megbocsátás, a múlt traumáinak feldolgozása félrecsúszik, az évtizedekig elfojtott keserűség felszínre tör, és abszurd módon elpusztítja az egymáshoz utat keresőket.

_______________

Jelenetek a darab pozsonyi, 2017. szeptember 9-i ősbemutatójáról:

„Soóky abszurd tragédiája nemcsak társadalmunk elmagányosodott embereiről beszél megindító emberi hangon, hanem arról a jelenségről is, ahogy kisebbségi társadalmunk öntudatlanul izolálódik, bezárkózik, nem tud szembenézni a múlt traumáival, nem tudja kimondani és feldolgozni a bűnöket, a tévedéseit, s ezért a lassú önpusztítás útját választja a jövő keresése és építése helyett” – vallják az előadás alkotói.

A produkció a szarvasi Cervinus Teátrum és a Dialóg nonprofit szervezet együttműködésében jött létre, magyarországi és hazai művészek közreműködésével. A Dögölj meg, drágám! rendezője Varga Viktor, aki a pozsonyi Színház és Filmművészeti Egyetemen szerzett diplomát, az utóbbi években pedig a Cervinus Teátrum főrendezőjeként tevékenykedik. Dósa Zsuzsát sem kell bemutatni a szlovákiai magyar színházbarátoknak: a várgedei származású művésznő a kassai Tháliában és a Komáromi Jókai Színházban kezdte a pályáját, 1994-ben települt át Magyarországra; egyebek mellett Győrben és a budapesti Játékszínben játszott, továbbá rendszeresen szerepel a szarvasi színház szlovák és magyar nyelvű előadásaiban. Partnere most Nádházy Péter, aki a Győri Nemzeti Színház produkcióiból lehet ismerős.

A darab díszlet- és jelmeztervezője Nagy Szilvia, dramaturgja Varga Emese. „A játéktér, a történet egy fal köré épül. A fal, ami elválaszt, amin ajtót, ablakot, rést kéne vágni. De valójában nincs fal, ahogy a legtöbb esetben a falak, akadályok, határok – amelyekkel behatároljuk, lezárjuk, definiáljuk életterünket, személyiségünket, életünket – a valóságban nem léteznek. Csak a tudatunkban, a szívünkben. Mégis ezt a legnehezebb átlépni, kilépni abból a cellából, amit magunknak építettünk. Mert valójában félünk a szabadságtól. Rettegünk, s nem tudunk mit kezdeni vele. Komfortosabb a harag és az ítélkezés. De talán a játszma végén kiderülhet, hogy újra kéne kezdenünk, mert igazából mindig is szerettük egymást. Végzetes eszmélés” – mondja az előadásról a dramaturg.