Indián rituálékat adaptált a modern festészetbe

Paul Burlin
Paul Burlin

(1886. szeptember 10. – 1969. március 13.) az amerikai modernizmus és az absztrakt expresszionizmus egyik meghatározó, kísérletező szellemű festőművésze volt. Pályafutása közel nyolc évtizedet ölelt fel, és munkássága hidat képezett a korai európai avantgárd, az amerikai őslakos kultúra spirituális formavilága, valamint a háború utáni New York-i iskola között. 

Isadore Berlin néven született New Yorkban (később változtatott nevet), gyermekkorát részben Angliában töltötte. Hazatérése után, 1900 és 1912 között a National Academy of Design és az Art Students League intézményekben tanult. Fiatalon illusztrátorként tartotta fenn magát, többek között a híres író, Theodore Dreiser keze alatt.
Mindössze 26 évesen ő volt az egyik legfiatalabb kiállító művész a mérföldkőnek számító 1913-as Armory Show-n. Ez a tárlat mutatta be először radikális módon az európai avantgárdot (Picasso, Matisse, Cézanne műveit) az amerikai közönségnek, ami Burlin látásmódját is örökre megváltoztatta. 
Még 1913-ban a Sajátos hangulatú Új-Mexikóba (Santa Fe) költözött, és ő lett az első modernista festő, aki tartósan ott élt és alkotott. Mélyen lenyűgözte a Pueblo indiánok kultúrája és rituáléi. Első feleségével, Natalie Curtis etnomuzikológussal szorosan beépültek a helyi törzsi közösségekbe. Korábbi realista tájképeit és portréit felváltották a fauvista színhasználat, a kubista geometriai formák, valamint az indián mitológia misztikus, antropomorf elemei.
1921-ben feleségével Párizsba utaztak, ahol Natalie-t tragikus módon halálra gázolta egy taxi. A lesújtott Burlin Franciaországban maradt egészen 1932-ig. Itt közelebbről is tanulmányozta a kibontakozó absztrakt irányzatokat. 
A nagy gazdasági világválság idején tért vissza New Yorkba. Egy ideig az Amerikában uralkodó szociális realizmus áramlatához csatlakozott, de hamar elfordult tőle, mivel túl szűkösnek és didaktikusnak találta a politikai propagandára épülő művészetet. 
Az 1940-es évektől kezdve teljesen elhagyta a vizuális valóság közvetlen ábrázolását. Noha generációsan idősebb volt náluk, az 1950-es évekre – közel a 70. életévéhez – betagozódott az absztrakt expresszionista mozgalomba. Késői képeit monumentális energiák, vastagon felhordott primer színek (főleg vörös és sárga), valamint nyugtalan, dinamikus ecsetkezelés jellemezte. Élete legvégén, súlyos látásvesztése ellenére is makacsul folytatta a festést, és vakon alkotta meg utolsó, rendkívül expresszív és poétikus képsorozatait. 
Pedagógusként is jelentős örökséget hagyott hátra: számos amerikai egyetemen (pl. Washington University in St. Louis) tanított és mentorált fiatal modernistákat. Munkái ma olyan neves intézményekben láthatóak, mint a New York-i Museum of Modern Art (MoMA) vagy a Whitney Museum of American Art.