Sarkadi Imre

Sarkadi Imre Kossuth-díjas és háromszoros József Attila-díjas író, újságíró, dramaturg 105 éve született ezen a napon. A magyar parasztság 1945 utáni átalakulásának ihletett krónikása, valamint a modern társadalom erkölcsi problémáinak újszerű, drámai hangvételű ábrázolója volt.

Rövid, de fordulatos és változatos életútja örök tanulással, élmények halmozásával telt. Máig tisztázatlan halála egy olyan pályát tört ketté, ami a legnagyobbak közé emelhette volna.

Sarkadi gyógyszerészsegédként kezd 1941-ben, Debrecenben. 1943-tól 1944-ig nyomdász, és jogot hallgat a debreceni egyetemen. 1946-ban Budapestre költözik szerencsét próbálni a háború utáni katyvaszban. Újságírónak szegődik, rövidesen a Szabad Szó felelős szerkesztője. 1950-ben a Művelt Nép segédszerkesztője, 1954–1955-ben pedig már az Irodalmi Újság munkatársa. Jó kis tempó. 33-34 éves ekkor.

1955–1957  között dramaturg a Madách Színházban. Első írásait a Válasz és a Csillag közli. Kortársai szerint virtuskodó alkat, élete szakadatlan játék a halállal, az önpusztítással. Halála is így következik be. 

Negyvenéves volt. Huszonöt éves fővel művelt, komoly, felelősségtudatos és fegyelmezett stílusú író; negyvenéves korában is fenegyerekeskedő, amolyan lehetetlenül viselkedő kamasz. Kopaszodó már kisdiák korában, gyerekképű családapaként is. Emlékezetemben úgy él, mint egyszerre érzelmes, jó férj és minden szoknya után kajtató szerelmi kalandor; egy liter – reggeli előtt megivott – rummal a gyomrában és idegeiben józan okossággal tudott filozófusok tanításairól vitatkozni, a napközben részletekben lenyelt legalább még egy liter pálinka után éles elméjű publicisztikai cikkekben magyarázta a politikai és gazdasági helyzetet, máskor meg kábult fővel ült az írógép elé; ha szóltak hozzá, akadozott a nyelve, vagy éppen összefüggéstelen értelmetlenségeket válaszolt, miközben ujjai alatt kikerekedett egy novella, amely akár görög mitológiai tárgyú volt, akár a hazai parasztság napi helyzetéből következő tragédiát mesélt el, tökéletes formai kecsességgel, népi ízű, de gondosan választékos nyelven és izgalomkeltő érdekességgel nyomdakész remekmű volt, de az is megtörtént, hogy egy kocsmában délelőtt, baráti körben, néhány pohárka körtepálinka után valaki felvetette a kérdést, ki emlékszik valamelyik kortárs néhány évvel ezelőtt megjelent versére vagy novellájára, akkor Sarkadi váratlanul felpattant, két kezére állt, és lábaival a magasban kalimpálva, szó szerint elmondotta a réges-rég olvasott szöveget. És kedvesebb embert, szolgálatkészebb barátot, kiadók, újságok, színházak alkalmazkodóbb munkatársát el sem lehetett képzelni. Ha egy rendezőnek nem tetszett egy dialógus, leült, és neheztelés nélkül átírta; ha egy egész felvonás nem tetszett, azt írta át. Volt úgy, hogy ezeroldalnyi szöveget írt és újraírt, amíg színre nem került a nyolcvan-kilencven oldalnyi dráma. A teremtő lángelme és a gyerekes oktalanság, a példátlan megfigyelőkészség és mindent megőrző memória, a szépség, jóság és igazság mámoros szeretete és az idült iszákosság sosevolt egységben forrt össze az önpusztító életmóddal”– írja róla Hegedűs Géza.

Kapcsolódó:

Sarkadi Imre: Elveszett paradicsom

A „fényes szelek” nemzedékének kiemelkedő tehetségű és tragikus sorsú alakja. 40 évesen halt meg, s utána (negatív és pozitív értelemben) elkezdődött mítosszá teremtése. Aztán jött a mai napig tartó felejtés. Munkássága, élete és halála az 1945-től máig ívelő korszakok gondolkozását, konfliktusait, árkait megmutató lakmuszpapír.

Rendező: Domokos János
Operatőr: Dömötör Péter, Egeres Katalin, Pápai Áron Gergely