Barabás Miklós és a magyar biedermeier

215 éve született Barabás Miklós festő, grafikus a magyar biedermeier festészet legjelentősebb művésze, az első olyan, aki képes volt festészetből megélni.

A magyar biedermeier festészet egyik legkiválóbb mestere, az egyik legkorábbi magyar fényképész, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja, aki elsősorban arcképfestőként szerzett hírnevet.

A háromszéki Márkusfalván, szegény család sokadik gyermekeként született.

Első mestere az erdélyi szász tájképfestő és népéletképeket rajzoló ifj. Franz Neuhauser volt. A kőnyomat fortélyait Barra Gábortól, a litográfia jeles képviselőjétől sajátította el; az ezzel a technikával készített képei egész életében keresettek maradtak.

Rendszeres festészeti tanulmányait a nagyszebeni rajziskolában kezdte (1825-ben), de elégedetlen volt annak akadémikus szemléletével. 1828-ban Kolozsvárra ment, ahol egy Gentiluomo nevű, éppen ott tanító olasz festő lett a mestere, akitől megtanulta az olajfestés alapjait – addig jobbára krétával rajzolt vagy vízfestékkel dolgozott.

1829-ben Bécsbe utazott, hogy a Képzőművészeti Akadémián tanuljon tovább. 1830 márciusában fel is vették, de kortársaitól tudjuk, hogy igen nehezen, mert a direktorban gyanút ébresztett a rengeteg jeles, amit az alacsony, vézna fiatalember a távolinak tűnő nagyenyedi iskolában kapott – ezért a felvételhez több képet helyben kellett megrajzolnia. Bécsben is nagy szegénységben élt, ráadásul elkeserítette, hogy ott is gipszmodelleket rajzoltattak vele, ezért már az év novemberében visszautazott Kolozsvárra. Bécsben összebarátkozott Brocky Károllyal.

A románul kiválóan beszélő festő 1831-ben Kisselev tábornok pártfogásával Bukarestbe költözött, és ott divatos arcképfestővé vált, egyre jobban keresett. Követhető mesterek híján önállóan csiszolta tudását, fejlesztette technikáját. 1834-re már elég pénzt gyűjtött össze ahhoz, hogy Itáliába utazhasson; ott ismerkedett meg egyrészt a múlt emlékeivel, másrészt Róma pezsgő művészeti életével. Hosszabb időt töltött velencei képtárakban, ahol egész nap vázlatokon, gyors akvarelleken rögzítette magának a nagy elődök kompozíciós elveit, színharmóniáit, formavilágát. Itt találkozott William Leighton Leitch angol akvarellistával, akinek könnyed előadásmódja megragadta fantáziáját, felcsigázta becsvágyát. Onnantól együtt utaztak, és közben folyamatosan tanultak egymástól (Barabás főleg az akvarell technikáját). Bologna, Firenze, Róma után eljutott Nápolyba is, majd 1835-ben, tapasztalatokkal gazdagon felvértezve tért haza.

Pest művészeti életében Veronese: Európa elrablása című festményéről Velencében készített másolatával tűnt fel. Az ifjú művészt felkarolta az Aurora-kör, a kor legtekintélyesebb íróinak társasága. Ő lett az első, legkeresettebb magyar arcképfestő, aki kizárólag művészetéből meg tudott élni. Elhalmozták munkával egyrészt az írók, másrészt a Széchenyi István és Szemere Miklós által megmozgatott főrendek. Modelljei gyakran közeli barátai voltak, így Vörösmarty Mihály, Petőfi Sándor és Arany János is. Ő lett Görgei Artúr fiának keresztapja.

Behatóan foglalkozott a művészet elméleti kérdéseivel, és ennek elismeréséül a Magyar Tudományos Akadémia már 1836-ban levelező tagjává választotta.

Élete nehéz időszaka volt a Bach-korszak, bár a politikától mindig távol tartotta magát. 1859-ben vált lehetővé a Képzőművészeti Társulat megalakítása – ő volt a társulat kezdeményezője és 1862-től haláláig elnöke is. 1867-ben Pest városának képviselőjévé választották. Önéletrajza kiváló pályarajz és kordokumentum.

Elsősorban idealizált portrékat festett (Liszt Ferenc; Buttler János; Eötvös József; Teleki József). Ismertebb festményei még a Galambposta és A lánchíd alapkőletétele.