Francois Mauriac
Haraszti Mária
Francois Mauriac Bordeaux-ban született 1885. október 11-én. Írói pályája Párizsba költözése után teljesedett ki. Első könyvei verseskötetek voltak, később a regény lett az igazi műfaja. Már első műveiben megjelentek állandó témái: a polgári világ rajza és a szenvedélyeivel harcoló emberi lélek árnyalt elemzése.
Regényírói hírnevét 1922-ben a Csók a leprásnak (Le Baiser au lépreux) című munkája alapozta meg,1925-ben megjelent A szerelem sivataga (Le Désert de l’amour) című regényét a Francia Akadémia nagydíjával tüntették ki.
A Francia Akadémia tagjai közé 1933-ban választották, ebben az évben írta A regényíró és alakjai című esszéjét, amelyben saját munkásságának elemzését adja, de négykötetes Naplója (1934–51) és Emlékiratai (1959–67) is sokat elárulnak írói szándékairól. Vitairatai nagy hatást gyakoroltak a két világháború közti francia kulturális és politikai életre. Az 1930-as években felemelte szavát a totalitárius hatalom minden formája ellen, a második világháború idején az ellenállás tagja volt, napi vitacikkeinek gúnyos arcképei Voltaire-t idézték.
A háború után egyre aktívabban vett részt a politikai vitákban, elítélte a vietnami és az algériai háborút. Nyíltan Charles de Gaulle tábornokot támogatta 1962-től, akiről 1964-ben könyvet is írt. Tanulmányai közül kiemelkedik Racine, Proust és Pascal műveinek elemzése.
Művei fojtó, feszült légkörben játszódó, komor, szigorú lélektani drámák, középpontjukban a kísértés, a bűn, a megváltás és az önfeláldozás kérdéseivel küszködő vallásos emberi lélek áll.
A szerelem sivataga, Az éjszaka vége című műveiből tévéfilm is készült. Négy gyermeke közül hárman (Claude, Luce és Jean) szintén az írói pályát választották.
Sokan támadták ellentmondásos személyisége miatt, mégis a Proust utáni időszak legnagyobb francia regényírójának tartják. Munkásságát 1952-ben Nobel-díjjal ismerték el: „regényeinek mélyreható lélekelemzéséért és a művészi erőért, amellyel az emberi lét drámáját ábrázolja műveiben”.