A szavak zseniális mestere: Montágh Imre

Sármos volt, szenvedélyes, derűs, okos és szórakoztató. Szenvedélye volt a nyelv, a szépen formált hang, az értelmes beszéd, a kommunikáció. Ez az odaadás át-átsütött szellemes mondatain.

Életének jelentős részét a magyar nyelv szolgálata töltötte ki. Montágh Imre gyógypedagógus, logopédus, a magyar beszédművelés jelentős alakja 85 éve született. 

Játékos derűvel tanította beszélni az egész országot. Televíziós sorozatai gyerekeket és felnőtteket neveltek a közösségi létre, annak elemi szabályaira. Senki sem tudta róla, hogy mosolya mögött mekkora tragédia rejtőzik. Montágh Imre nemcsak élete, hanem rejtélyes halála miatt is emlékezetes maradt.

A szónokokról című műsorban a legendás Déri Jánossal:

Velünk vannak a könyvei, az interneten néhány tévéműsora is látható; még a Rádiókabaréból is van felvétele (vezető videónk). Tanított siket kisgyerekeket, beszédhibás óvodásokat, iskolásokat. Színészpalántákat, útkeresésben lévő kamaszokat. Tanított, tanított, tanított.

A televízió tette közismertté Montágh Imrét, a tanár urat, aki végül beszélni tanította az egész országot, és számos ismert színész pályáját indította el, olyanokét, mint Esztergályos Cecília vagy Bálint András, de ő fedezte fel Eperjes Károlyt is, aki így nyilatkozott a legendás tanár úrról:

„Ha ő nincs, akkor nem kerülök a pályára! Úgyhogy aki engem szeret, az őt dicsérje!”

1986-ban az egész országot megrázta a halála. Ötvenegy évesen ment el, értelmetlen, rémes balesetben. A pletykák titokzatos körülményeket és összeesküvést emlegettek.

Sokan emlékeznek ma is derűjére, könnyedségére, és persze mindarra, amit vérbeli pedagógusként tanított. Kevesen tudják, milyen drámai sors jutott neki.

Főúri családba született: dédapja, Montágh Lipót, a nagytekintélyű jogász érdemeinek köszönhetően kapott nemesi címet a család. Lipót édesapja, Montágh Mór Jellasics ellen halt hősi halált a szabadságharcban. Nevét az eszéki temető emlékműve őrzi.

A családnak több településen voltak uradalmai, a kis Imre kilencéves koráig a nagybánhegyesi birtok tizenkét szobás kúriájában élt, Békés megyében. Biztonságban, szeretetben és jólétben. Innen ragadta ki a német megszállás. 1944-ben, zsidó család lévén, előbb az orosházi gettóba vitték őket, majd útnak indították Auschwitz felé.

A szövetségesek bombái azonban megrongálták a síneket, így a „szállítmány” nem érhetett célba. Bécsújhelynél vesztegeltek egy darabig, és bár át akarták irányítani őket Bergen-Belsenbe, a bécsi polgármester ott tartotta őket, hogy segítsenek a bombázás után eltakarítani a romokat, elszállítani az áldozatokat. A kisfiú ugyanúgy talicskán tolta a holttesteket, mint a felnőttek.

Amikor újra vonatra tették őket, egy nyugalmazott osztrák katona segített a németül tökéletesen beszélő családon. Megmondta, hová álljanak a sorba, hogyan szökjenek meg, sőt a címét is megadta nekik, és elbújtatta őket.

Az apa, Montágh István mindezek után nem akart visszajönni Magyarországra, magas szintű lótenyésztési ismereteivel bárhol el tudott volna helyezkedni. De mivel az anyai nagyszülőktől nem tudtak semmit, hazatértek. A kúriába nem mehettek, az Andrássy úti házat is lebombázták, ezért a nagyszülők Hollán utcai lakásában húzták meg magukat. A fiú, aki odahaza magántanuló volt, és osztrák nevelőnő gondozta, a fővárosban a bencés gimnázium diákja lett.

Több mint harminc év múlva egykori osztályfőnöke temette el.

Aki azt hiszi, ennyi jutott Montághéknak a történelem forgószeléből, az téved. Merthogy 1951-ben kitelepítették őket Tarnazsadányba. A tizenhat éves Imre iskolába nem járhatott, helyette fakitermelésben és aratásnál dolgozott. Öt évvel később bátyja katonai munkaszolgálaton volt, semmit nem tudtak felőle. Sztálin halála után visszatérhettek ugyan, de csak a főváros közelébe. Budaörsön laktak, onnan járt a kamasz fiú egy építőanyaggyárba dolgozni, mellette esti gimnáziumba. Édesapja az Ügetőn, édesanyja a Goldberger gyárban kapott munkát.

A fiatal Montágh Imre színész akart lenni. Jelentkezett is a főiskolára, csakhogy nem vették fel. Básti Lajos felvételiztette, és úgy vélte, van benne tehetség, de inkább dramaturgnak való, nem színpadra Ezek után iratkozott be a gyógypedagógiai főiskolára, ott érte az 1956-os forradalom. Október 23-án az első sorban vonult fel, ő vitte a főiskola zászlaját. Ez talán még nem lett volna végzetes, csakhogy 1957. január elsején elkapták, miközben a Vérmezőn röpcédulákat szállított.

Elfogták, bevitték, alaposan és többször megverték.

Kistarcsára került, ahol nagy szerencséjére a táborparancsnok megbízta értelmi sérült kislányának a fejlesztésével. Így némileg kedvezőbb lett a helyzete, mégsem emiatt engedték ki, hanem a nagybátyja kiváló kapcsolatainak köszönhetően. Az orvos nagybácsi néhány évvel korábban sikeresen gyógyított ki nemi betegségből egy magas rangú elvtársat, aki ezzel viszonozta a szívességet.

A főiskolán a legendás gyógypedagógus, Kanizsai Dezső tanítványa volt, nemcsak szakmai ismereteket, de hozzáállást, szellemiséget is kapott tőle. Montágh Imre a tanítványait, később a színészeket vagy a műsorában szereplőket sem „esetnek” tekintette, hanem olyan embereknek, akiknek nemcsak nyelvét, ajkát, hangképző izmait, de egész személyiségét kell a tiszta beszéd szolgálatába állítani. Mestere is, ő is azt vallotta, hogy ehhez megértés, szeretet, bátorító légkör szükséges, ezek a legfontosabbak.

A főiskoláról Vácra került, siketnéma gyerekeket tanított, és itt ismerkedett meg későbbi feleségével, Nellivel. Előbb kollégák, majd egy pár lettek, de házasságot csak 1963-ban köthettek. Addig egyszerűen nem volt mire.

Ekkorra mág nyilvánvalóvá vált, hogy Montágh Imre rátalált az igazi hivatására. Talán a színpadon is nagy hatása lett volna, de az biztos, hogy a tanítványaira erősen hatott. Inspirálta, segítette, meggyőzte, elvarázsolta őket. Gyakorlatcentrikusan javította a beszédhibákat, építette fel a helyes beszédet. Módszeréről cikkekben, tanulmányokban számolt be, később több könyvet is írt. Ezekben az óvodás gyerekek ajakkerekítésétől a nonverbális kommunikációig mindennel foglalkozott.

„Ma csak tanárnak tudom magam elképzelni, és boldog vagyok a pályán” – írta önéletrajzában.

Ebben az írásában csupán egy rövid mondat utal arra, hogy traumákat kell feldolgoznia. Ezekről nem beszélt, sokan el sem tudták képzelni, mi mindent rejteget. Éhes volt a szeretetre, de ez az éhség rendre kielégült, hiszen a szakmai elismeréseken túl megkapta tanítványai rajongó ragaszkodását, legyenek nagyothallók, beszédhibásak vagy a pályára készülő színészek.

A Színház- és Filmművészeti Főiskolán először arra kérték, tehermentesítse a főiskola legendás beszédtanárát, Fischer Sándort. Később docense lett az intézménynek, kötetlen, inspiratív szellemiségű beszédóráit művészek sokasága idézi hálásan. Ahogy múltak az évek, figyelme a hangok, szavak jó kiejtéséről, a helyes hangsúlyozásről a kommunikáció egészére irányult. Erről szóltak tévéműsorai, amelyek révén az ország egyik legismertebb ismeretterjesztőjévé vált.

Gyermeki örömmel élvezte munkáját, és ugyanígy az életet. Szeretett futni, lovagolni, evezni, színházba járni, Nellivel táncolni is. Felesége több könyvéhez végzett kutatómunkát, gépelte a kéziratokat, szerzőtárs volt, szakmai életük is összekapcsolódott.

1967-ben született meg fiuk, Balázs, már nagyon várták. Mivel a gyerek hároméves koráig nem beszélt, logopédusi feladatot is adott a szüleinek. Amikor édesanyja próbálta javítani a beszédét, tiltakozott: „Majd az édeszapa…!” Montágh Imre úszott, futott, célbadobott a fiával, nem győzött ámulni, honnan a gyerek kivételes érzéke a matematikához. Szülei ugyanis mindketten hadilábon álltak e tudománnyal.

Balázs a Fazekas Gimnáziumban végzett, szikrázóan tehetséges volt. Amerikában doktorált, majd tanított Londonban. Tizenkilenc éves volt, amikor az apja meghalt, és ő maga is fájdalmasan fiatalon, negyvenhat évesen hunyt el infarktusban.

Montágh Imre 1986 nyarán hathetes nyugat-európai útra készülődött a családdal. Előző nyáron már volt egy rémes autóbalesetük a Vág völgyében, azt csodával határos módon élték túl. Nelli lába eltört, de ahhoz képest, hogy lezuhantak az útról, és az autójuk teljesen összetört, ez még szerencsés kimenetelnek számított.

Mielőtt elindultak volna, kimentek Kismarosra, elbúcsúzni Nelli édesanyjától, és némi élelmet vinni neki, ha már hetekig nem tudják látogatni. Montágh Imre megállította az autót a ház előtt, a forgalmas út szélén, felesége szatyrokkal a kezében a kapukulcsot próbálta elfordítani. Utolsó képe az, ahogyan a férje az autóban ülve tömi a pipáját, majd kiszáll az autóból. A zárral való babrálás közben nem látta, mi történt, csak azt vette észre, hogy az autó eltűnt.

A Lada belecsúszott az árokba, és valószínűleg a férfi próbálta megfogni, megállítani a meglóduló járművet, de az maga alá gyűrte.

Montágh Imre medencecsontja szétroncsolódott, az orvosok azonnal megmondták: járni nem fog többé. Aztán napról napra fogyott az életben maradás esélye is. Két héttel a baleset, két nappal ötvenegyedik születésnapja után halt meg. Urnáját a családi sírboltban helyezték el a Fiumei úti temetőben.

„Nagyon tudott emberül meg diákul. Azt mondják, mindenkinek szüksége volt arra a szinte gyógyító engergiára, ami a műsoraiból és az előadásaiból áradt. Arra, ami így sugároz ma is. Montágh Imre ugyanis itt maradt. Hétköznapjainkban, mondatainkban, kiejtésünkben. Abban, ahogy megszólalunk.”

Őrizzük meg emlékét!

Szöveg forrása: https://cooltour.reblog.hu/

________________________

_____________________________
Kapcsolódó cikk: 

Montágh Imre, a tanár úr

(Visited 163 times, 4 visits today)

További hasonló témájú videók

%d bloggers like this: