55 éves a Satisfaction

„Ez volt az a dal, ami megcsinálta a Rolling Stonest. A Satisfaction változtatott minket egy újabb fiatal beatzenekarból nagy bandává, igazi szörnyeteggé.”

1965-ben, a Rolling Stones harmadik amerikai turnéja közben Keith Richards nem aludt jól az egyik éjszaka: talán csak a floridai nyári hőség viselte meg, talán az esti tivornya utóhatásait érezte, mindenesetre egy fejében lüktető dallammal riadt fel a clearwateri Fort Harrison szállodában. Félálomban úgy döntött, felveszi, ami eszébe jutott: bekapcsolta a magnót, feljátszotta a meglehetősen szimpla, néhány hangos témát, majd visszafeküdt aludni.

„A szalag két perc zenét és utána vagy 40 percnyi horkolást tartalmazott”, emlékezett vissza később a gitáros, aki ekkor még aligha sejtette, hogy a rocktörténelem egyik legnagyobb himnuszának alapjait fektette le. Annál is inkább, mert amikor röpke egy héttel később a stúdióban ismét előszedte az ötletet, rájött, hogy az általa megálmodott gitárriff szinte egy az egyben megegyezik a Martha And The Vandellas Dancing In The Streetjének alapdallamával – nyilván nem véletlenül dolgozta fel később pont ezt a dalt Mick Jagger és David Bowie – , az ekkor született egy sornyi szöveg („I can’t get no satisfaction”) pedig egy Chuck Berry slágerre emlékeztetett kísértetiesen.

„Eleinte olyan volt a nóta, mint valami folkdal – magyarázta évekkel később Mick Jagger. – Keith egyáltalán nem szerette, nem akarta, hogy kijöjjön kislemezen, nagylemezen, egyáltalán sehol. Azt hiszem, valahol túl egyszerűnek találta, és mivel saját nótaként nagyon közelről tekintett az egészre, nem vette észre, micsoda lüktetés rejlik benne.”

Richardsot a dal felvétele közben is végig kétségek gyötörték, ezért folyamatosan, újra és újra átírta a számot. Az első verzió még akusztikus volt, benne Brian Jones szájharmonikán játszott szólójával, tamburinnal és hasonló megoldásokkal, majd fokozatosan vált egyre nyersebbé, végül pedig már csak a gitártéma maradt meg Keith eredeti elképzeléseiből. De így sem jutottak vele dűlőre egészen addig, amíg a Stones félig titkos hatodik tagja, Ian Stewart billentyűs át nem vágta a gordiuszi csomót. „Ott álltam, nyomtam a riffet, kurvára feltekertük az összes erősítőt és a szart is kijátszottuk belőlük, de még mindig nem szólt elég erőteljesen. Ekkor Ian felállt és eltűnt, majd visszajött egy gitáreffekttel. Soha azelőtt nem használtam hasonlót, azt hiszem, az volt az első fuzzbox, amit a Gibson legyártott. Nem is igazán volt jó semmire, a Satisfaction azonban egyből életre kelt tőle. Összeállt a kép”, magyarázta Richards. Ennek ellenére sem ő, sem Jagger nem akarta éppen ezt kihozni kislemezen, Brian Jones, Bill Wyman és Charlie Watts azonban egyenesen imádták a dalt és leszavazták a két főnököt.
„Ez egy egyszerű riff, de az biztos, hogy élőben soha nem játszottam el kétszer teljesen ugyanúgy.”

Az (I Can’t Get No) Satisfaction 1965. június 5-én jött ki kislemezen az Egyesült Államokban, és a pár héttel később megjelent Out Of Our Heads albumon is központi szerepet kapott – már persze annak amerikai verzióján, Nagy-Britanniában ugyanis ekkoriban nem volt szokás single-dalokat kiadni nagylemezen. A dal alig egy hónappal a megjelenést követően már az amerikai listák legtetején állt, és négy héten át ott is maradt. Európa nagy részén ennek ellenére eleinte csak kalózrádiókban adták le, mondván, hogy Jagger egyébként elsősorban a kommercializmust támadó szövege túl szexista. Bizonyos utalásokat persze az óceán túlpartján is erősnek éreztek, egy tévéfellépés során például kicenzúrázták a „trying to make some girl” sort.

Egészen az év szeptemberéig kellett várni arra, hogy a dal a zenekar hazájában is megjelenjen, akkor azonban annak rendje és módja szerint itt is felkerült a listák első helyére. A Rolling Stones előtt minden fal leomlott. „Öt hang, amely megrengette a világot” – írta róla a Newsweek, és telibe talált: akkor talán még nem volt nyilvánvaló, de így, több mint négy évtizeddel később a napnál is világosabb, hogy beatzene a Satisfactionnel vált rockká.

„Nem voltunk amerikaiak, az Államok túl nagy falatnak tűnt, de ennek ellenére be akartunk futni ott is, és ezt elsősorban a Satisfactionnek köszönhettük – vélekedik Jagger. – Nagyon megkapó volt figyelni, hogyan vált a dal révén egyre nagyobbá és nagyobbá a népszerűségünk. A siker titka egyszerű volt: ez a dal inkább csak egy aláírás, mint valami mesteri festmény, de a maga valójában teljesen egyedi. A címét azonnal megjegyzed, a riffjét azonnal megjegyzed, a hangzása pedig nagyon eredeti volt annak idején. És mindenekfelett tökéletesen csípte el a korszak hangulatát, ami az efféle nóták esetében talán a legfontosabb dolog… A Satisfaction az elidegenedés dala volt. Jó, talán ennél egy kicsit több is, de az biztos, hogy a szexuális elidegenedés nagyon ott volt benne. Még csak az sem biztos, hogy ez erre a legjobb szó, de ez az egyik, amivel meg lehetne fogni a dal lényegét. Benne volt minden akkori frusztrációm és az egész világnézetem.”

Nos, akármi is állt a szövegben, Jagger frusztrációja és világnézete milliókéval találkozott szerte a világon. Sok dalra rámondják, hogy klasszikus, de ez tényleg az volt: kezdőpont, gyökér, ami még a maga szimpla valójában is sokkal hatalmasabb folyamatokat indított el, mint azt bárki is előre láthatta volna. Korszakalkotó. (Kultúrpart.hu)

(Visited 38 times, 1 visits today)
%d bloggers like this: