Jean-Paul Sartre (1905–1980)

„Az ember semmi más, mint amivé önmagát teszi” – olvasható Sartre szállóigévé vált mondata Az egzisztencializmus: humanizmus (L’ existentialisme est us humanisme) című, 1946-os munkájában. 40 éve hunyt el Jean-Paul Sartre, a XX. századi egzisztencializmus irányzatának meghatározó alakja. 

1905-ben született Párizsban, értelmiségi családban. Édesapja, Jean-Baptiste Sartre a francia légiónál szolgált, édesanyja, Anne-Marie Schweitzer pedig Elzász tartományból származott, s első unokatestvére volt a Nobel-békedíjas Albert Schweitzernek. Az École Normale Supérieure-n tanult filozófiát, szociológiát, etikát, történelmet, s berlini tanulmányai során, 1933-’34 között ismerkedett meg Heidegger, Husserl írásaival.

1970:

1943-ban, a német megszállás alatt adta ki főművét, a Lét és a semmit. Sartre nevéhez kötődik az egzisztencializmus lényegének háromszavas megfogalmazása: „l’existence précède l’essence”, vagyis „az egzisztencia megelőzi az esszenciát”.

Az ember először létezik, s azután definiálja, választja magát, döntéseivel teszi magát azzá, aki.

A szabad döntések eredményezik a szabad, önmagát alakító embert.

Első szépirodalmi alkotása, Az undor (La Nausée) 1938-ban jelent meg. A kisvárosi lét szürkeségében mutatja be főhősét, Antoin Roquentint, akinek életén úrrá lesz az elidegenedésből fakadó undor. Az egzisztencializmus jegyében alkotott filozófiai regény tömören, lényegre törően ragadja meg a XX. század eltorzult emberi figuráját.

Sartre visszautasította az 1964-ben neki ítélt irodalmi Nobel-díjat. Még azelőtt üzent a Svéd Akadémiának, hogy eredmény született volna, s tudatta a bizottsággal: nem áll szándékában átvenni az elismerést, amennyiben neki ítélik. Minthogy a levél későn jutott a címzettekhez, az 1964-es irodalmi Nobel-díjat mégis ő kapta: „Ötletekben gazdag, a szabadság szellemével s az igazság keresésével áthatott munkáiért, amelyekkel messze ható befolyást gyakorolt korunkra.” Sartre egy nyilvános közleményben, október 23-án fejezte ki sajnálatát, amiért üzenete késve ért célba, s a visszautasításra egy személyes és egy objektív indokot adott, amelyről a Smartset cikkjében, és a KönyvesBlogon is részletesen is olvashatnak. „Személyes” magyarázata szerint „egy író nem engedheti meg magának, hogy intézményesítsék”, „objektív” indoka szerint pedig a keleti és nyugati blokk elválasztásának eszközeként szolgált a 60-as években a Nobel-díj. Habár Sartre  tisztában volt vele, hogy Nobel-díjjal nem kizárólag nyugati szerzőket tüntetnek ki, úgy érezte, bizonyos fokig a nyugati írók kisajátítását fejezte ki az elismerés.

1972-ben, Alexandre Astruc egy év beszélgetésanyagából forgatott dokumentumfilmet a filozófusról, amely 1976-ben debütált, Sartre maga (Sartre par lui même) címen.

1975-ben, 70. születésnapja alkalmából készített vele nagyinterjút a The New York Review of Books, amelyben többek között a szépirodalmi és filozófiai szerzeményeiben mutatkozó éles különbségre is kitért a szerző: filozófiai írásai mintegy javítás, törlés nélkül kerültek ki keze alól, szépirodalmi műveit viszont sokszor átdolgozta, tökéletesítette. Ennek oka, hogy egészen más célra születtek az írások. A filozófiai, tudományos jellegű értekezés tényszerű fogalmakkal dolgozik, meghatározásukra korlátozottak a lehetőségek, mint mondta Sartre. Ezzel szemben a szépirodalomban ugyanaz a valóság temérdek kifejezésen keresztül megragadható, s így a szövegalkotáskor nem csupán a mondat struktúrája lényeges, hanem a teljes, megfesteni kívánt kép.

Az egyetemi évei alatt ismerkedett meg Simone de Beauvoir filozófusnővel, a feminizmus kiemelkedő alakjával, akinek főműve A második nem. Habár a monogámiát mindketten elutasították, szellemi partnerekként, nyitott kapcsolatban Sartre haláláig együtt voltak. Viszonyukat több film is feldolgozta, mint például a 2006-os Sartre és Beauvoir vagy a Les amants du flore.

Sartre a II. világháború után írta A legyek és a Zárt tárgyalás című színdarabjait, s A szabadság útjai című regénytrilógiát (1945–1949).

Élete utolsó éveiben bekapcsolódott a vietnámi háború elleni mozgalomba, a 60-as években a kubai forradalom is foglalkoztatta. Utolsó műve Flaubert életrajza, a L’Idiot de la famille, amelyet már nem tudott befejezni. 1980. április 15-én halt meg tüdőödémában, s temetésén csaknem 20 ezren vettek részt.

Szöveg forrása: Hrabovszky Dóra, litera.hu