A kapitalizmus etikája

2019. január 17. csütörtök

A közgazdaságtan a XIX. század óta hasonulni akar a természettudományokhoz, ám azoktól eltérően nem csupán leír jelenségeket, hanem egyfajta szabályrendszert is meghatároz. Az így felállított absztrakt modellekben szétválik az emberi cselekvés annak erkölcsi következményeitől, a lelkiismereti én és az érvényesülni akaró én elszakad egymástól. Hogyan kellene a közgazdaságtannak átalakulnia ahhoz, hogy megszűnjön ez a kettéhasadt állapot?

Róna Péter, az Oxfordi Egyetem professzora a kapitalizmus etikájával kapcsolatos könyvsorozat szerkesztője lett a Springer kiadónál, illetve ezzel a témával kapcsolatos konferenciasorozatot szervezett az egyetemen.

Erről beszélgetett vele Pogátsa Zoltán főszerkesztő az Új Egyenlőség stúdiójában.

A neoklasszikus közgazdaságtan a XIX. században a természettudományok mintájára értéksemlegesnek nyilvánította magát. Hatalmas volt a nyomás a frissen kialakuló társadalomtudományokon, hogy hasonulni próbáljanak a newtoni jellegű természettudományokhoz.
A társadalmi jelenségek azonban az emberi akaratnak valamifajta megnyilvánulásai, a társadalomtudományok tehát nem függetleníthetők az emberi akarattól.
Ám az emberi viselkedés alkalmazkodó, és ha a dominánssá vált közgazdaságtan beharangoz, meghatároz egyfajta szabályrendszert, akkor az emberi társadalom ehhez alkalmazkodik.
A közgazdaságtan szétválasztja az emberi cselekvést annak morális következményeitől.
A közgazdaságtan a kerek egész emberi moráltól eltávolított szerepeket kényszerít az emberekre. Például: főnök/alkalmazott. Olyan cégeknél is munkát vállalunk, amelyeknek társadalmi, környezeti hatásaival nem értünk egyet.
Különösen súlyos szerepet játszik ebben a korlátolt felelősségű társaság létrejötte, amely leválasztja a felelősséget a természetes személyekről.
A társadalmi érvényesülés, siker normáit is a közgazdaságtan szabja meg.
A gazdasági viszonyokban az emberi kapcsolatokat tárgyiasítjuk, eldologiasítjuk. Ez a felvilágosodással indult el, a középkorban még szorosabb volt a kapcsolat az emberek és más emberek, illetve az emberek és a természet között.
Ez a rendszer folyamatosan válságról válságra bukdácsol, elosztási igazságtalanságokat és környezeti megsemmisülést okoz, de fennmarad, mert a lelkiismeret helyébe az emberi jólét ígéretét állítja hatékonyan, szövetségeseként használva a tudományt és a technológiát.
Sokan úgy érvelnek, hogy a közgazdaságtan olyan csupán, mint a matematika: attól mert nem szeretjük, még jelen van, általános szabályokat ír le. Ez azonban nem így van. A közgazdaságtan nem a valóságból von ki szabályokat, hanem annak helyébe állít fel egy sui generis, önkényes absztrakt modellt.
A természettudományokban a matematika történelmi helytől és időtől független. A közgazdaságtan ugyanezt kívánja mímelni, de ez lehetetlen, hiszen a hely és az idő itt jelentőségteljes.
A neoklasszikus közgazdasági iskola központi modellje, az általános egyensúlyi elmélet 19 olyan feltételezésen alapul, amelyből 16 nem csak hogy nem igaz, hanem nem is lehet igaz.
Bizonyítottan már az sem korrekt episztemológiailag (ismeretelméletileg), hogy a neoklasszikus makroökönómia a mikroökonómiából kívánja magát felépíteni magát.
Ez az episztemológiailag megbukott neoklasszikus közgazdaságtan az, ami a felvilágosodás utáni világ fő ideológiájává lép elő. Ez az absztrakt rendszer azt ígéri, hogy az alapfeltételezések, alapmegszorítások feloldásával közelít majd a valóság felé, erre azonban képtelen. Erre példa az, hogy Nobel-díjat gyakorlatilag alig kapott valaki ezen absztrakt modell valósággal való összehasonlításáért, annak teszteléséért.
A közgazdaságtan beszűkíti a szabad akaratot, anélkül viszont nem állítható fel erkölcsi rendszer. Szabad akarata csak akkor van az embernek, ha a haszon és a hasznosság elvét érvényesíti.
A Corporate Social Responsibility, a cégek társadalmi felelősségvállalása szemfényvesztés. Ki állapítja meg, hogy mi a kívánatos társadalmi cél? A korlátolt felelősségű vállalat elsődleges célja ugyanis a profitabilitás fenntartása, ami bekorlátozza a társadalmi felelősségvállalását.
Mivel a vállalat tulajdonosainak és alkalmazottainak az egyéni erkölcsi, lelkiismereti iránymutatását a közgazdaságtan kiiktatja, nem marad más, mint hogy közösségi szinten szabályozzuk a vállalatok működésének kereteit. A probléma ott van, hogy a demokratikus jogalkotás nem tisztán etikai megfontolásokra támaszkodik, abban nagyon sok a „szennyező tényező” (például a vállalati érdekek a pártfinanszírozáson keresztül).
Minél képzettebb egy társadalom, annál kevésbé szennyezett a politikai döntéshozatal. A nagyon képzett embereket azonban megőrjíti az a tudathasadás, hogy az ismereteik alapján a lelkiismeretükkel összeegyeztethetetlenek a gazdasági kényszerek, az elvárt szerepek.
Ennek a problémahalmaznak a feloldása az lenne, ha a közgazdaságtanról és a társadalomtudományokról kimondanánk, hogy azok nem hasonlatosak a természettudományokhoz.
Ehelyett a társadalomtudománynak arra kellene koncentrálnia, hogy hogyan hoz az ember valójában döntéseket: vegyülnie kell a pszichológiával, filozófiával, antropológiával.