Simon István 100

100 éve, 1926. szeptember 16-án született Simon István Kossuth- és József Attila-díjas költő, műfordító, országgyűlési képviselő.

Fent: Falanga Federica Stella Lucia (Alapiskola és Óvoda, Pozsonypüspöki) Simon István: Mirza című művét adta elő ezüstsávos minősítést elérve a XXVIII. Tompa Mihály Országos Verseny országos döntőjén, 2019-ben. Felkészítő tanára Mgr. Bittera Katalin volt.

„Én mindig a világ gyógyszerét, azt a csodás verset keresem, melytől megszelídülne a lét, ha bűvös sorait pengetem, azt, amelyért Homérosz óta ezrek álltak már csatasorban. Nehéz tapasztalatok árán eszméltem rá, hogy az életnek törvényei, méghozzá költői értelemben is megfogalmazható törvényei vannak. És éreztem, magam is csak úgy juthatok valamire törekvéseimmel, költői szándékaimmal, ha úgy tudok hinni a megjavítható világban, ahogy nagy elődeink hittek. Én egy nagyon kicsi és mondhatnám nagyon zárt, de különleges szép világot örököltem a sorstól. Egy igazán kicsi tájegység, a Bakony erdei között megbúvó falucska, embermeleget árasztó közössége nevelt gyermek- és legénykoromban.

Keszthely és Sümeg között van ez a falu, ősi paraszti fészek, melyben tanúja lehettem a múltnak és az átalakuló életnek. Kicsi világ ez, de mint cseppben a tenger, ma már benne van a nagyobb világ is, az a nagyvilág, melyben talán azért érezhettem otthonosan magamat, Koreától, Vietnámtól Egyiptomig, Kubáig, mert van egy kis világom, a szülőföldem, mely annyi mondandót kínál a költőnek is. Vén tőkék, körte, alma és barackfa a vagyonom, és rétes lugasok, hol a szorgalmas, mindent tevő gazda metszett, kapált és oltogatott, s pincelyuk, melyen szalma, nem is zsindely télen havas, nyáron zöld tető, s ha megkoplalt a borjakból lett tandíj, ház az mondtam, nem örökölhető? A körtéket akarja, a csodás lé zamatát, a tőkék gyökereit, hogy később elmondhassam, az apámé volt, tőle kaptam, mikor megkérdezik a gyümölcs titkát, a bor tüzét és örökké lássam kezét, arcát, a szép bajuszt, s hozzámondhassam: szegény már a földé, de ő utána maradt ez a juss.” (Simon István)

Szülőföldjén, Bazsiban nevelkedett 18 éves koráig. A család, a környezet, a táj kitörölhetetlen emlékeket hagyott benne, meghatározta későbbi emberi, művészi gondolkodását és magatartását. A középiskoláit Sümegen végezte, ekkor jelent meg első verseskötete, Egyre magasabban címmel (Bazsi, 1944).

Orosz hadifogság, majd a budapesti tudományegyetem elvégzése után különböző lapok munkatársa. Veseit 1948 után a Csillag és az Új Hang c. folyóiratok közölték. 1950-ben Tanú vagyok címmel adta közre verseit, amelyet 1952 után újabb kötet, a Hajnali lakodalmasok címmel követett. 1952-1955 között a Szabad Nép kulturális rovatának munkatársa. 1953-ban jelent meg az Érlelő napok c. verseskötete.

Az ötvenes évek közepétől jelentkezett politikai töltésű, a magyar és az európai múltból táplálkozó gondolati lírával, amely életművének mindvégig meghatározója maradt. A Nem elég, a Himnusz az emberhez és a Felhő árnyéka c. kötetekben (mindhárom 1956-ban jelent meg) teljesedett ki korszakváltása. 1955–1956-ban az Új Hang c. folyóirat, 1964-1974 között a Kortárs főszerkesztője.

A hatvanas évek elejére tehető újabb költői stílusváltásának kezdete, amely az addig is kötött formák még határozottabb fegyelmével, a szonettformával teljesedett ki. Költői tevékenysége a Februári szivárvány (Bp. 1959) és az Almafák (Bp. 1962) után csökkent, de versei mind formailag, mind gondolatilag tökéletesebbé váltak.

Kapcsolata szülőföldjével soha nem szűnt meg, gyakran felkereste a megye településeit, amelyeknek 1963-tól országgyűlési képviselője volt. Lírájának alapélménye a szülőföld, a nép, a velük való összeforrottság érzése. Szülőházát 1983. április 11-én emlékházzá avatták. Szülőfaluja temetőjében nyugszik. Háromszor (1952, 1954, 1967) József Attila-díjat, 1955-ben Kossuth-díjat kapott. (Forrás: Simon István emlékház)

Juhász Ferenc így emlékszik vissza barátjára:

„Én nem csak kortársa, nemzedéktársa, de barátja is vagyok Simon Istvánnak, és nemcsak a verseit szeretem, de szeretem különös-szögletes szőke fejét, gázlómadár-léptű alakját is. Ha most a televízióban beszélnék róla, megmutatnám őt, ahelyett, hogy leírnám, s megmutatnám gyökérköteg-bajszú, liliomfejű édesapját, s kicsi, csupa-aggódás édesanyját, kikről oly sokszor, s oly gyöngéden szólt verseiben. Mert a szeretet is, a hűség is tulajdona és életeleme ennek a költőnek. Enélkül értelmetlennek találná létezését.”