A magyar demokrácia mentora: Bibó István

115 éve született Bibó István, posztumusz Széchenyi-díjas író, politikus, jogász.

Jogtudós, egyetemi tanár, 1956 hőse és „a magyar demokrácia mentora” – ez áll a szegedi mellszobrán. De ha ötször nagyobb elmlékművet és rajta sokszor hosszabb leírást is kapott volna az utókortól, az sem lenne képes visszaadni igazi jelentőségét Bibó Istvánnak. Ahhoz a társadalom- és államtudományi műveit kell olvasnunk inkább, valamint lenyűgöző élettörténetét megismernünk.

Bibó Istvánt (1911–1979) élete során mint politikust, mint közszolgát és mint tudóst is egyre-másra érték súlyos megpróbáltatások, tragikus igazságtalanságokat kellett elszenvednie. Nézetei és politikai szerepvállalásai miatt kiszorították a nyilvánosságból, megbízatásaitól megfosztották, börtönbe zárták, művei nem jelenhettek meg életében, szoros megfigyelés alatt tartották, szegénységben kellett meghalnia. Mint gondolkodót, politikai moralistát és mint homo moralist (erkölcsi embert) azonban nem tudták megtörni. „Egész élete folyamatos bátorságpróba volt”, amin becsülettel helytállt.

Ki volt Bibó István?

A XX. század egyértelműen legeredetibb magyar politikai gondolkodója, művei ma is a nemzeti önmegismerést segítik. Politikai moralista volt, de nemcsak elméletben, hanem gyakorlatban is. Élete és munkássága ritkán tapasztalható egységet mutat.

1938 és 1940 között írta azt a fogalmazványát, amiben meghatározta „a szabadságszerető ember politikai tízparancsolatát”. Már ebben világossá tette, és élete végéig ragaszkodott meggyőződéséhez, hogy a politikai cselekvésnek szorosan kell következnie a morális álláspontból. Vagyis az erkölcs nélküli vagy egyenesen erkölcstelen politika még akkor is kártékony és bukásra van ítélve, ha rövid távon hasznot ígér és sikeresnek mutatkozik.

„Az emberi szabadság és az emberi méltóság egy és oszthatatlan és az egyik ember ellen akár társadalmi helyzete, akár származása, akár neme vagy kora címén elkövetett minden sérelem mindenki más szabadságát, méltóságát is veszélyezteti: ezért az emberi szabadság minden korlátozása, önkényes letartóztatás, fogvatartás, egyéni vagy hatósági hatalmaskodás, s az emberi méltóság mindenféle megalázása ellen azonnal együttesen, de ha az rögtön nem lehetséges, magában is fellép.”

„A szabadságszerető ember minden közügyben meggyőződése szerint vall színt: fenyegetéstől meg nem ijed; hízelgésnek be nem dől, s szavazatát vagy aláírását semmi pénzért vagy előnyért el nem adja” – írta Bibó, és hozzátette: a szabadságszerető ember „bízik a közösség erejében az emberek többségének a tisztességében és abban, hogy ezt elegendő bátorsággal és igyekezettel érvényre is lehet juttatni”.

Mint politikus kétségtelenül sikertelen volt, de mint morálpolitikai minta ma is megkerülhetetlen. „A történelem nem igazodott Bibó koncepciójához. Ám igazolta egész magatartását” – méltatta Donáth Ferenc, egykori elítélttársa.

BŐVEBBEN ITT.

Könyveiben, politikai értekezéseiben főként Magyarország gazdasági és politikai helyzetének elemzésével foglalkozott.

Művei: A kelet-európai kisállamok nyomorúsága, A magyar demokrácia válsága, A békeszerződés és a magyar demokrácia, Zsidókérdés Magyarországon.