Filmajánló: A soha be nem köszöntő újév

A soha be nem köszöntő újév egy 2024-es, Velencében díjnyertes román–szerb történelmi tragikomédia Bogdan Mureşanu rendezésében. A film az 1989-es romániai forradalom előtti napon, december 20-án játszódik, és hat egymásba fonódó, abszurd, feszült és humoros emberi történeten keresztül mutatja be a Ceauşescu-rendszer utolsó óráinak fojtogató légkörét.

1989. decemberének forrongó napjaiban hat ember élete fonódik össze váratlan módon, amikor Ceaușescu diktatúrája már összeomlófélben van, ám Bukarestben az emberek még mindig alig tudnak valamit a Temesváron kitört felkelésről. A történet egymásba fonódó sorsokat követ: egy televíziós rendező kétségbeesetten próbálja megmenteni a szilveszteri műsort, miután a főszereplő megszökött az országból; a helyére berendelt színésznő zaklatott állapotban próbálja felvenni a kapcsolatot a temesvári volt barátjával, a rendező fia pedig éppen szökni készül a zöldhatáron. Ezzel párhuzamosan egy Securitate-ügynök az anyjának keres új lakást a lebontásra ítélt háza helyett; egy gyári munkás pedig rettegésben él, ugyanis a kisfia levelet írt a Télapónak, amelyben közölte, hogy az apukája Ceaușescu halálát kívánja. Egy kirakós-szerű feszült és groteszk eseménysor bontakozik ki a szemünk előtt, amely a rezsim összeomlását jelzi előre. A film művészi értékét számos díj is igazolja: a film elnyerte a velencei, kairói és belgrádi nemzetközi fesztiválok díjait, 2024-ben pedig tíz díjat nyert a romániai filmes seregszemlén, a Gopo-gálán.

Gerőcs Péter ajánlója: „Na, hát véletlenül megint szembejött egy nagyszerű film. És már megint román. The New Year that Never Came (A soha be nem köszöntő újév; 2024). Ceaușescu rémuralmának utolsó pár napja. Egy színésznő, egy gyári munkás, egy bürokrata, egy diák, egy irodalomtanár mélysötét, rettegéssel teli, levegőtlen és kilátástalan napi szorongatottsága, iszonyata; a cselekményszálak itt-ott érintkeznek, egymásba is fonódnak. A film ritmusa feszes, néha kicsit mintha túlfeszített lenne, amire a Bolero főtémájának beúsztatásával erősen rájátszik.

Az egymásra montázsolt helyzetek egyre sűrűbben váltanak, egyre jobban egymásba folynak, mígnem elérkezünk a forradalom kitörésének pillanatához. Ezzel a film már nem kezd semmit, hiszen ez a mindannyiunk számára ismert történelem.

A film a lakások szűk tereiben telefonáló kisemberek, a folyamatosan szörcsögő rádióközvetítés temesvári eseményekről hírt adó háttérsugárzásában, az éjszakai autóüléseken raportoló beszervezett védtelenek, a tévéstúdióban cigarettafüstbe burkolózó magatehetetlen szakemberek kipárolgásából elegyült. Annyira realista, hogy meg is haladja a realizmust. Aprólékos helyzetrajzai annyira pontosak, hogy az ábrázolás egyszerűen átlép az abszurdba. (Az utóbbi években fanyalogtam magyar filmeken. Nemes Jeles nyomorgiccs Árvája, vagy Szimler Bálint – már a címére sem emlékszem – nagyzoló közhely-karikatúrája láttán. Fanyalgásom közben ezt a filmet óhajtottam volna referenciaként megnevezni, csak még nem tudtam a létezéséről.)

Hát igen, szóval így kellene filmet csinálni.

Nagyon erősen ajánlom mindenkinek.”