2019 legjobb lemezei

Dalok a síron túlról, generációkat egyesítő album és dühös queer-punk is bekerült az idei hvg.hu TOP10-be. Ezeket a lemezeket szerettük a legjobban 2019-ben.

1. Nick Cave: Ghosteen

„Mindenki elveszít valakit. Hosszú az út, hogy megtaláljuk a lelkünk békéjét. Én pedig csak várok, hogy eljöjjön az időm. Várok, hogy eljöjjön a béke” – énekli a záródalban Nick Cave. Tudjuk, hogy három éve hatalmas gyászfeldolgozási folyamatot él át és terjeszt ki, formálja át az érzéseit a művészetére. Pszichológusoknak, gondolom, aranybánya lehet ez a szemünk és fülünk előtt lejátszódó folyamat. De a zenehallgató nem pszichológusoknak is óriási élmény, még ha fájdalmas is.

Kezdődött a fia halála idején készült Skeleton Tree albummal, folyatódott filmekkel, a közönséggel való tudatosabb és szorosabb dialógussal (a neten és a szólókoncertjein), közben pedig járja a világot hihetetlen erős és nagy érzelmi hullámvasutat bejáró best of koncertekkel (ezzel szerencsére tavaly Budapestre is eljutott). Ennek az útnak a következő – talán már kissé megbékélő, a transzcendenst kereső, a szépségekre is rátaláló –, de továbbra is nagyon fájdalmas állomása a Ghosteen. Első hallásra azt írtuk többek közt, hogy „a szférák zenéje, filmzene a mennyországhoz… fájdalmasan szép. Tényleg. Fájdalmas és szép. Annyira szép, hogy rettenetesen fáj.” És annyira erős, tehetjük hozzá most, év végén újra hallgatva is, hogy 2019-ből erre az albumra biztosan emlékezni fogunk még nagyon sokáig. (BI)

2. Thom Yorke: Anima

Június végén debütált Thom Yorke harmadik szólóalbuma, az Anima, amelyen megint az elektronikához nyúlt. A cím lényegében hivatkozás Jung anima (a férfiben élő nő) fogalmára, de a szó egyben lelket is jelent. Az album bevallottan Thom Yorke szorongásából fakad, aki egy könyvnek köszönhetően rájött, mennyire fontos az alvás, és még inkább az álmok. Rengeteget olvasott arról ugyanis, hogy az álmok fontos szerepet játszanak abban, hogyan kapcsolódunk más emberekhez, a társadalomhoz, hogyan dolgozzuk fel általuk – éjjel – azokat a dolgokat, amelyek napközben történnek velünk.

Az album a kritikusok dicséretét is kivívta, nem véletlenül: más, mint az első két Yorke-lemez. Gyönyörű, néhol szanaszét darabolt dallamai vannak, a sötét, hűvös Traffic után az album közepén szemtelenkedő I Am a Very Rude Person automatikusan megmozgatja a lábat, meg a lelket is (a Not the News-ról nem is beszélve), hogy aztán a Runwayawayre már teljes transzban bólogathassunk. A lemezhez egyébként Paul Thomas Anderson által rendezett rövidfilm is készült a Netflixen Anima címmel, amelynek egy pofonegyszerű, mindennapos látvány az alapja: a metrón utazó idegen emberek feje időről időre lebukik a fáradtságtól. Damien Jalet fantasztikusan megkoreografált táncában maga Yorke is részt vesz, hogy végül rátaláljon (nem csak) filmbéli partnerére, az olasz színésznőre, Dajana Roncionéra. (CzF)

3. FKA twigs: Magdalene

Nem csak az év egyik legjobb és legfontosabb, de egész biztosan az év egyik legmeghökkentőbb lemeze is a 31 éves Tahliah Debrett Barnett idei albuma. A jamaikai, spanyol és angol felmenőkkel rendelkező művész már kamaszkorában zenélt, de elsősorban táncosként szerzett hírnevet magának (dolgozott többek közt Kylie Minogue-gal, Jessie J-vel és Ed Sheerannel is). A 2000-es évek végén már készített zenei demókat („rossz demókat”, ahogy később nyilatkozta), de az első lemeze, az EP1 című maxi csak 2012-ben jelent meg, melyet egy évvel később követett az EP2, majd újabb egy év múlva az LP1 című bemutatkozó nagylemez. Ez utóbbi az artisztikus, kísérletező hangvételű, art popos R&B-zenéjével már kifejezetten nagy szakmai és közönségsikert aratott.

Az izgalmas és határokat feszegető vizualitást is jócskán szem előtt tartó zenész 2015-ben egy újabb maxival jelentkezett (M311I55X), aztán három év szünet következett, idén pedig az új album, amely még feljebb rakta az amúgy sem alacsonyra helyezett lécet. A jézusi történet ellentmondásos figurájától, Mária Magdalénától kölcsönözött című Magdalene elképesztő zenei vállalás: art pop, R&B, experimentális zene, elektronika és komolyzene keveredik benne már-már Kate Bush-szinten. Közben Barnett a saját dobogó szívét teszi ki elénk az asztalra, ami nem is meglepő, ha tudjuk, 2017-ben véget ért szerelmi kapcsolata a színész Robert Pattinsonnal, miközben komoly orvosi beavatkozásokon is átesett. A Magdalene igazi művészi tour de force – ha eddig kérdés lett volna, most már nem az, hogy FKA twigs helye ott a kor legnagyobb popművészei között. (NR)

4. Billie Eilish: When We All Fall Asleep Where Do We Go?

Ritka jelenség a huszonegyedik századi popkultúrában, amikor szülők és gyerekek ugyanazért a popelőadóért rajonghatnak. A szegmentálódott kortárs könnyűkultúrában narratívák, zenei formák, hangulatok, összességében teljes világok választanak el egymástól generációkat, így különösen figyelemre méltók azok az előadók, akik korosztályokat és ízléseket tudnak átívelni. Főleg, ha még izgalmas és élvezetes is, amit csinálnak. Az idén 18 éves Los Angeles-i Billie Eilish 2015-ben bukkant fel a színen Ocean Eyes című dalával, amelyet bátyja, Finneas O’Connel írt, azt aztán a következő években számos elképesztően sikeres kislemez és EP követte, míg az építkezés az idén megjelent bemutatkozó nagylemezzel kulminált.

When We All Fall Asleep Where Do We Go? sötét tónusú poplemez elektronikus tánczenei, R&B- és artpopos elemekkel, és leginkább egy indíttatásban és korosztályban is hasonló előadót, Lorde-ot juttatja az eszünkbe (nemcsak a stíluselemek miatt, hanem a korábban emlegetett korosztályi célcsoportokat átívelő potenciálja miatt). Eilish zenéje úgy vet fel és tárgyal bizonyos keretezésben korosztály-specifikus témákat – szerelem, világbavetettség, énkép-problémák, a jövőre vonatkozó szorongások, csak hogy egy párat említsünk –, hogy azokra valójában a felnőttek is rácsatlakozhatnak; ettől és a lemez izgalmas zenéjétől válik az emlékezetes számokkal teli album igazán univerzálissá. (NR)

5. Michael Kiwanuka: Kiwanuka

Már többször is lemondta szigetes koncertjét Michael Kiwanuka, hogy aztán idén mégis eljöjjön a Nagyszínpadra, nekünk pedig nem maradt más lehetőségünk, mint megbocsátani az ugandai felmenők gyerekeként, Londonban született zenésznek. Kiwanukának köszönhetjük többek között a Cold Little Heart című dalt (amely a Hatalmas kis hazugságok főcímdala lett), illetve a Love and Hate című számot is. Kiwanuka a hetvenes évek blues-soul – vagy éppen dzsessz – félreismerhetetlen jegyeit ugyanolyan természetességgel használja dalaiban, mint az indie-t vagy a folk rockot.

A fiatal dalszerző-előadó egyébként élőben is CD-minőségben énekel, úgyhogy alig győztük kivárni harmadik nagylemezét. Fiatal zenészként folyamatosan azt mondogatták neki, hogy válasszon egy sokkal könnyebben megjegyezhető nevet, nehogy beskatulyázzák, mire az énekes mintegy válaszként a Kiwanuka címet adta a tizennégy számos albumnak. Az ütős, pörgős You Ain’t The Problem után egyre csak sorakoznak a gyönyörű, szívszorító ritmusok (Piano Joint – This Kind Of Love), a Heróhoz pedig olyan intrót írt, amit lehetetlen nem rongyosra hallgatni. A táncolható Final Days és az albumvégi Light után pedig szemernyi kétségünk sem marad arról, hogy Kiwanuka albumának itt a helye, az év legjobb lemezeinek listáján. (CzF)

6. Weyes Blood: Titanic Rising

Milyen az, amikor a Titanic emelkedik? Akkor valójában süllyed. Amikor a legmagasabban van az orra, akkor van a legközelebb a vég, az a hullámsírba ereszkedés előtti utolsó pillanat, a fent és lent egy pillanatra ugyanaz, aztán mindennek vége. Ez a kettősség ott van a 31 éves amerikai Natalie Laura Mering munkásságában, aki művésznevét egy 1952-es Flannery O’Connor-novella, a Wise Blood után választotta, és aki 2011 óta ad ki szólólemezeket. Vallásos keresztény környezetben nőtt fel, egyetemistaként aztán már underground zenekarokban játszott, szólólemezein a zajos, avantgárd, Velvet Underground-hatású daloktól jutott el a folkos-kamarazenés megszólalásig, amiről sokaknak az egykori Carpenters vagy Joni Mitchell jut az eszébe, nem ok nélkül.

Az idei Titanic Rising – melyet a Foxygen egyik fele, a magyar származású Jonathan Rado gondozott producerként – úgy a legjobb lemeze, hogy egyszerre a legbefogadhatóbb (ha úgy tetszik, a legfülbemászóbb, legpoposabb), egyben művészi értelemben is a legkidolgozottabb albuma. Gazdagon hangszerelt, vonósokkal nyakon öntött dalai egyszerre személyesek, intimek és nagyívűek – emelkedéshez és süllyedéshez, emelkedve süllyedéshez és süllyedve emelkedéshez egyaránt vény nélkül ajánljuk őket. (NR)

7. Cass McCombs: Tip Of The Sphere

Nem mai legény a kaliforniai gitáros-énekes, Cass McCombs: idén volt 42, és bár túlzás lenne azt állítani, hogy most lelt rá az élet értelmére, hiszen eddig megjelent nyolc nagylemeze is kivívta már a kritika elismerését, de talán az idei az eddigi legjobb. McCombs jól felismerhető zenei nyelven kommunikál, de több minden folyik össze a világában: a New York-i art punk iskola (Lou Reed, a Television és társaik), klasszikus dalszerzők hatása (Bob Dylan, Neil Young), a doorsos, pszichedelikus artrock, a Grateful Dead-es elszállás, a folk és a blues. Ebből áll össze az a világ, ami bizonyos értelemben időtlen, de biztos, hogy nem modernkedő – születhetett volna a hetvenes években is, de van annyira friss, hogy ma sem hat öregecskedőnek.

Az album elég széles sávon játszik: vonatrablásos történettől (The Great Pixley Train Robbery) a világvégéig (Sleeping Volcanoes), az egzisztencialista szorongásoktól (Sidewalk Bop After Suicide) a családi fényképalbum-nézegetős kisrealizmusig (Trying Up Loose Ends), a tükörbenézős elvágyódástól (Prayer For Another Day) a beatköltészet megidézésig (American Canyon Sutra), és így tovább. A Tip Of The Sphere nem is kicsit olyan, mintha egy kortárs amerikai író novellagyűjteményének hangoskönyv-változatát vagy egy sosem látott független film kísérőzenéjét hallgatnánk. És pont olyan jó is. (NR)

8. Leonard Cohen: Thanks For The Dance

„Készen állok, uram” – énekelte utolsó, még életében megjelent lemezén Cohen. A 2016 októberében kiadottYou Want It Darker című albumról azt írtuk, hogy ha „ez lenne a veterán kanadai dalszerző-énekes utolsó műve, azt mondhatnánk, igencsak méltó volt a zárás…. teljes pályafutása egyik legegységesebb, legerősebb lemeze ez a dalgyűjtemény”. Egy hónap múlva Cohen meghalt. Most pedig, mondhatni, a síron túlról köszöni meg a táncot. A lemez megszületése a haldokló apa kérése volt fiához, Adam Cohenhez. Maradt ugyanis jó néhány fel nem használt dalrészlete az előző album felvételeinek idejéről, és ezt szerette volna megjelentetni.

Adam maga köré gyűjtött egy csomó tehetséges, érzékeny zenészt, olyanokat, mint Damien Rice, Beck, Feist, Richard Reed Perry (Arcade Fire) és Bryce Dessner (The National), és őket kérte meg, hogy egészítsék ki Leonard Cohenhez méltóan, sőt az ő stílusában a daltöredékeket. Az eredmény pedig egy gyönyörű, felemelő, igazi Cohen-album lett, ami nem csak tiszteletből szerepel a 2019-es albumlistán, hanem azért, mert ez a posztumusz album önmagában (leszámítva a sztoriját) is az év egyik legjobbja volt. (BI)

9. Ezra Furman: Twelve Nudes

Dühösebb, punk rockosabb mint eddig bármelyik lemeze. Ezra Furman új albuma olyan elemi erővel hat, mintha a hajszálvékony repedésből egy szempillantás alatt szakadna fel egy egész jégpáncél a lábunk alatt. Kiránt, ledönt, meglódít, nem lehet nyugiban állva végighallgatni, minimum pogózni kell rá. Vagy mondjuk rohanni az esőben, vagy ilyesmi. A chicagói születésű, de jelenleg Bostonban élő zenészből is felszakad most minden, amit az eddigi életművében folkos, indie-s, glam popos, garázsrockos hangzásba becsomagolva érlelt magában. Furman – művészi hitvallását tekintve – mindig is egy virtuóz punk-queer királynő volt, de úgy tűnik, hogy csak a megfelelő pillanatra várt, hogy végre szabad utat adjon a féktelen agressziónak, félelemnek, feldúltságnak, elkeseredettségnek, lesz*rom érzésnek. Ezek pedig mind egyszerre tódulnak felénk.

Blown című számban konkrétan annyira összesűrítve, hogy az egész nem lesz több, mint egy alig egyperces hangrobbanás. A dalok azonban mégsem annyira sötétek és komorak, mint amilyenekből több is van a Transangelic Exoduson – bár kétségtelenül nagyon szép költői kép a megtűrt fogfájásból levezetni, hogy miként próbálunk nem tudomást venni a nagyon is jelenlévő problémáinkról (My Teeth Hurt). A Twelve Nudes inkább már egy a pocsék lelkiállapot mélységes gödréből kifelé mutató állapot. A passzív düh energiát termelt, amit mi fordíthatunk egy szerelmi csalódás kiheverésére, egy identitásválság átvészelésére, de simán csak bulizásra is. (CsH)

10. Iggy Pop: Free

Zavarbaejtő és meglehetősen megosztó lemezt adott ki idén a 72 éves Iggy Pop, valószínűleg épp ezért elég sokat hallgattam (erre a Spotify év végi listája a bizonyítékom). Zavarbaejtő, mert aki dögös, pörgős, karcos, punkos rock and rollt várt (olyat, amit egyébként pont az idén mutatott be újra Budapesten), az csalódhatott. Aki a David Bowie-s Iggyt várta, csalódhatott. Engem viszont valahogy bevonzott az elég eklektikus lemez, újra és újra meghallgattam. Van néhány olyan dal rajta, amiben ott van azért Iggy gunyorosabb, szurkálósabb, dögösebb, odamondósabb, szextől túlfűtött énje is, de összességében erősen emlékeztet a nagy barát, Bowie utolsó lemezére, ön-requiemjére, a Blackstarra. Hiszen kifejezetten artisztikus, free jazzes, időnként szavalós, néhol filozofikus összhatást kelt a Free, amiről valószínűleg leginkább a szívhez szóló jazztrombitafutamokra foguk emlékezni.

Iggy Pop egyébként a 2000-es években elég jellegtelen albumokat adott ki, aztán jött a Josh Homme-mal közös, izgalmas Post Pop Depression, majd e lemez turnéjának fáradságából a Free. „Szerettem volna leereszteni, és egyszerűen csak szabad lenni. Az album csak úgy megtörtént velem, és én hagytam, hogy megtörténjen” – mondta Iggy. Megtörtént, és simán elfér rajta egymás mellett a swinges, pimasz James Bond és mondjuk, Lou Reed posztumusz versének eldörmögése. Vagy Dylan Thomas soraié, ami Nagy László fordításában így kezdődik: „Csöndben ne lépj az éjszakába át, / Szikrázzon vén korod, ha hull a nap. / Dúlj-fúlj, ha megszakad a napvilág.” Egy 72 éves punk mi másról énekelhetne? (Bővebben a lemezről itt írt a HVG.) (BI)

(Visited 24 times, 5 visits today)
%d blogger ezt szereti: