Francesco Petrarca (1304–1374)

945 éve halt meg az egyik legnevesebb itáliai prehumanista költő, Francesco Petrarca, akinek életműve évszázadok óta befolyást gyakorol az olasz és az európai költészetre, hatása érződik Magyarországon is Balassi Bálinttól a kortárs Rózsássy Barbaráig.

Francesco Petrarca: Szonettek Laurához

9. szonett

Ha nem szakad meg addig életem,
nem sorvaszt el a szenvedés a bánat,
és életed ezüstös alkonyának
végnapjait veled megélhetem,

ha ősz leszel és szemed fénytelen,
s nem ékíti kacér virág ruhádat,
arcod bársonya színtelenre sápad,
s rózsáira csak én emlékezem,

akkor erőt ad majd a szerelem,
hogy felsoroljam azt a sok napot,
órát, percet és hosszú éveket,

melyek miatt gyászt öltött életem,
ó, akkor majd kárpótol sóhajod,
s megszépíti a holt emlékeket.

31. szonett

Arany, gyöngy ékesít s nyíló virágok:
a virág sorsa hervadás, szerelmem,
de tövisük száz sebet üt szívemben,
s kínomra írt immár hiába várok.

Én itt hagyom e könnyes, bús világot.
A bánat és a tükröd öl meg engem,
mert tükröddel szólsz naphosszat helyettem,
s lapján nem engem: önmagadat látod.

Tükröd sorvasztja el szerelmemet,
ezért van az, hogy vágyad vágya lettél,
és holt ezüstjén magad szereted.

Bűvös hatalmak adták szép kezedbe,
s azért adták, hogy engem elfeledjél,
s halottad legyek, végleg elfeledve.

61. szonett

Az esti szél aranyhajába csókolt,
lágy hullámait vállán terítve szét,
s én most tudom csak, milyen boldogság volt
némán csodálni sötét szeme tüzét.

Mikor meglátott, halk lett, elfogódott,
mint kit vágyamtól riadt szemérme véd,
szívem izzó kohója lángot ontott
feléje, lángot, szerelmem nagy hevét.

Szépségének nem akadt földi mása,
a lépte égi angyal suhanása,
s a hangja dal volt, lágy tündérzene.

Számomra ő volt a nap s a csillagok,
s ma – boldogságom vesztett édene,
amit emléke balzsamként itt hagyott.

140. szonett

Ó, Ámor, nézd! Ó, mennyek szűz varázsa,
éden küldötte, büszke, égi angyal:
magunk feledve, néma hódolattal
köszöntjük fénylő szépséged, te drága!

Aranytól, gyöngytől ékes karcsú teste
szívünk s szemünk ujjongni babonázza,
s megrészegít mozgása, könnyű tánca,
mikor pihenni tér a halk ligetbe.

A selymes, zöld rét ezerszín virága
a léptét lesve, megremeg a vágytól,
ha elhalad a vén fasor alatt.

Tündöklő felhők ragyogása várja,
s amerre néz, a szeme sugarától
éled a föld, s aranyló fény fakad.

162. szonett

Hajdan a bánat ontatta velem
a mámorító, lázas rímeket,
hogy általuk fonja be szívedet
a szánalom, a vágy s a szerelem.

Nem sikerült oly forrón zengenem,
hogy felcsengjen benned a kikelet,
ma már a vak remény sem hiteget,
s nem ösztökél vádolni száz sebem.

Nem kérem többé, szánd meg szenvedésem,
nem átkozom sorsom, nem lázadok,
s ha majd a végzet árnya rám talál,

boldog leszek, mert bűvkörödben éltem.
S mert rólad zengtek mind e bús dalok,
ezért lesz édes s könnyű a halál.

/Ford.: Rácz Olivér/

Kapcsolódó:

Petrarca története

(Visited 22 times, 5 visits today)
%d blogger ezt szereti: