Így csajozz egy földönkívülivel

Az Így csajozz egy földönkívülivel leginkább azért érdekes, mert sikerül neki az, ami ritkán jön össze mozgóképnek: igazából csak önmagával azonos. Szürreális bájával, finoman szólva is önfejű szerkezetével vagy elkapja nézőjét, vagy messzire löki magától.

Nagyjából úgy, mint a közeg, amelyben játszódik. Jól reklámozható produkcióról van szó, de nagyon félreviheti az embert, ha már előre elkönyveli, hogy biztonságban érzi majd magát abban a filmben, amelyben egy földönkívüli lány (Elle Fanning) és egy punk fiú (Alex Sharp) szeret egymásba a hetvenes évek Londonjának külvárosában, és bohóckodik benne Nicole Kidman. Ha valaki látta John Cameron Mitchell valamelyik előző filmjét, leginkább az igencsak szabadelvű Shortbust, azért már nehezebben esik csapdába, és legalább annyiban fel tud majd készülni az utazásra, hogy eszébe se jut, hogy egy hagyományos romkomra ül majd be – de még így is érhetik meglepetések.

A tavalyi cannes-i filmfesztiválon korrekt sikerrel bemutatkozott alkotás akár egy kedveskedő kis coming-of-age mozi is lehetne, amely három punk rajongó srácot követ egy különös házibuliba, amelyről kiderül, hogy nem is házibuli, illetve kicsit sem olyan, mint amire egy halandó fel tud készülni lelkileg. Ezen a partin ugyanis mindenki meglehetősen különösen viselkedik, bár már az is döbbenetes, ahogy kinéznek a résztvevők. Latexruhába bújt, extrém modorú és viselkedésű, emberkinézetű lények nyüzsögnek a házban – ha nem közölnék velünk viszonylag hamar, hogy ők földönkívüliek, gond nélkül elhinnénk azt is, hogy valamiféle alternatív-interaktív táncszínházi előadásba csöppentünk. És a helyzet később még csak fokozódik.

Nos, itt ismerkedik meg hősünk egy lánnyal, aki a megengedettnél jobban vonzódik az emberekhez, s ők ketten egymásba is zúgnak rendesen. Na de a lánynak kötelességei vannak ám, amikbe nagyon nem fér bele az igazán mély barátkozás a földlakókkal. Ennek érzelmi és másféle okai is vannak. Leginkább a másféle az, ami nagyon bizarr, és félelmetes is tulajdonképpen.A szerelem valamennyire mindent képes legyőzni, még egy ilyen filmet is, amely a legtöbbször tényleg jobban hasonlít egy pszichedelikus triphez, mint nagyjából bármihez, amit mostanában láthatunk filmszínházban, s mivel John Cameron Mitchellnek érezhetően nem a legfontosabb, hogy miképpen reagál a látottakra-hallottakra a befogadó, annak nincs is nagyon más választása, mint elfogadni, hogy az Így csajozz egy földönkívülivelnek tényleg csak szemlélője lehet, átélője csak viszonylagos mázlival.Pedig csomó vonzó dolog van benne, például az is, ahogy bemutatja a punk aranykorát, pontosabban azt, amilyen hatással volt ez a műfaj a fiatalokra, és még abban is következetes, ahogy vágással, történetvezetéssel, habitussal is hasonul a zenéhez. Természetesen egy rakás vagány dal szól benne, néha koncertkörülmények között, Fanningot és Sharpot meg kell zabálni (el sem tudja képzelni a kedves olvasó, hogy ez, mármint a megzabálás mennyire konkrétan értendő), Kidman mostanában az összes szerepét élvezi, így alakul ez most is – nagy pillanatai ugyan nincsenek, de így is öröm nézni, ahogy átéli és élvezi a film lököttségét.

Tiszta lököttség, aha, minden bizonnyal ezzel a jelzővel kerülünk a legközelebb ahhoz, ami a vásznon zajlik, de meglehet, hogy még így is sokan törölgetik majd a szemüket mozizás közben, hogy biztosan jól látják-e, amit látnak. Például akkor, amikor kiderül, hogy itt még az explicit szex sem olyan, mint amilyen lenni szokott. Izgalmasnak ugyan izgalmas az efféle avantgárd erotika, meg aztán illik is ehhez az egész dilihez, viszont benne van az is John Cameron Mitchell paklijában, hogy egy idő után inkább fáradtak leszünk tőle és nem felpörgöttek

Üresnek, blöffnek viszont még az utálói sem nevezhetik ezt a filmet, hisz ha valami egészen egyértelmű vele kapcsolatban, akkor az, hogy sok mindenről és erőteljesen szól: naná, a szerelemről, beilleszkedésről, elfogadásról és kísérletezésről – és persze arról is, hogy más univerzumokkal akkor is érdemes közelről megismerkedni, ha nem feltétlenül értjük, mi a fenét is akarnak tőlünk. És a szabályok többsége, ha azok korlátozzák a szabadságot, a belsőt és a külsőt, tényleg azért vannak, hogy megszegjék őket. Itt, a Földön, és fent, a csillagok között is. A szabályok természete már csak ilyen. Ahogy az embereké is. És állítólag ez bennünk az egyik legcsodálatosabb tulajdonság. Ettől tud szárnyalni a punk, a földönkívüli. S leginkább az alkotói képzelet! (Kovács Gellért, HVG)