Hagyományos húsvét a Fonóval

Valamikor vízbevető, vízbehányó hétfőnek nevezték húsvét hétfőjét, ami utal a locsolás egykori módjára, tudniillik gyakran erőszakkal a kúthoz, vályúhoz hurcolták a lányokat, és vödörszám hordták rájuk a vizet.

A víz tisztító, termékenységvarázsló erejébe vetett hit az alapja a húsvéti locsolásnak is. A szagos vízzel, kölnivel való locsolás és a locsolóversike újabb keletű szokás városon és falun egyaránt.

Helyileg kialakított hagyományos formái voltak a húsvéti locsolásnak. Például az Ipoly vidékén már előző este jártak a legények, ez volt az ún. tojáshajtás. Lányos házanként 8–10 tojást szedtek össze. Előre megbeszélt háznál szalonnát kaptak, ott a tojásrántottát elkészítették és megették. A héjat annak a lánynak a háza elé szórták, akire valamilyen oknál fogva haragudtak. Ezután indultak el locsolni. Külön jártak locsolni a még legényszámba nem vett fiúk a keresztanyjukhoz és a rokon lányokhoz (Manga 1968a: 149). Galgamácsán az öntözés után volt a maskurázó tojásszedés. A gyűjtött tojást a legények eladták, a húsvéti táncmulatság költségeire használták fel.

Erdélyben zászlós felvonulást rendeztek. A házigazdával folytatott vőfélyversszerű párbeszédeket jegyeztek fel a hatvanas években is (Molnár I. 1962).

Országszerte azonban nem a köszöntő volt a szokás lényege, hanem az öntözködés. Néhány rítusszöveget is találunk a közismert, újabb keletű locsolóversek mellett, mint például az alábbi Békés megyei jókívánságmondás:

„Egészségére váljon, haja nagyra nőjön!”

Versbe foglalt változata esőindító gyermekmondókára emlékeztet:

A háromszéki köszöntővers tréfás fenyegetés:

Tápiószentmártonban a napot öntöző hétfőnek nevezik. Csak a két világháború között vált fokozatosan általánossá a szagos vízzel történő locsolás. Tápióságon, Tápiószentmártonban az alábbi locsolóverset is mondják:

Turán is vödör vízzel öntözte a legény a szeretőjét, majd a lány átöltözött, és szagos vízzel is meglocsolta. Az 1940-es évek óta „szelídült” meg a szokás, és a legények a szokványos locsolóverssel állítanak be a lányokhoz:

Lányos házhoz mentek locsolni, de a fiatal menyecskéket is meglocsolták. Sonkával, kocsonyával, kaláccsal, borral kínálták őket.

A hajdúhadházi református húsvétköszöntők egész sorát jegyezték le, 32 változatot. Ezek a népies, félnépi alkotások részint az ünnepre emlékeztetnek, részint a locsolkodást emlegetik, és a jutalomként adott piros vagy hímes tojásra emlékeztetik a háziakat.

Az andrásfalviak nem locsolkodtak. Csak az első világháború után kezdett divatba jönni ez a szokás, de nem vált általánossá, s csak az utcán locsolkodtak. „Ha az utcán ment egy leján, a legények háturról odaoroszkodtak, s egy kandér, vaj cseber vizet a nyakába lottyantottak” (Sebestyén Á. 1972: 146). A református gyerekek jártak köszöntőt mondani a házakhoz korán reggel:

A locsolással egyenértékű vesszőzés volt néhol szokásban húsvétkor. Az Észak-Dunántúl szlovák telepítésű falvaiban ma is élő népszokás. 4–6–8 vagy 9 fűzfavesszőszálból készült, sibának nevezett korbáccsal vesszőznek. Magyarul és szlovákul is mondják a rigmust Tordason: