Elhunyt Gyarmati István zongoraművész

Elhunyt gyarmati István zongoraművészHetvenegy éves korában ma elhunyt Gyarmati István zongoraművész. Ötven esztendőn keresztül működött közre számos színművész és operaénekes kísérőjeként hazai és külföldi fellépéseken. Kísérte többek között Hofi Gézát, Ruttkai Évát, Darvas Ivánt, Gregor Józsefet, Bessenyei Ferencet, Szécsi Pált, Kazal Lászlót, Csákányi Lászlót, Sárosi Katit, Kabos Lászlót, Mensáros Lászlót és Simándy Józsefet.

Aki éppen arra jár, azt le kell tudni kísérni, mondogatta Gyarmati István, és ő tényleg képes volt erre. Ránézett a kottára, és máris annak megfelelően járt a keze a billentyűkön. De közel sem csak a kottát nézte. Nagyon is figyelte azt, akivel fellépett. Leste a pillanatnyi hangulatát, és ment utána. Észlelte azt is, ha valaki hibázott, és ilyenkor nem azt játszotta tovább, ami a kottában állt, hiszen akkor még észrevehetőbb lett volna a hiba, hanem igazodott mindenhez és mindenkihez. Bámulatos volt az empátiakészsége.

Kész pszichológus is volt, akit kellett vigasztalt, akinek arra volt szüksége meghallgatta, jó hangulatot, biztos légkört teremtett a fellépéshez, amihez sokban hozzájárult bámulatos humora, soha ki nem fogyott a remek anekdotákból, és ezzel is oldotta a feszültséget. Egyáltalán nem volt sértett ember amiatt, hogy nem ő került az előtérbe. Gyakran elfelejtették kiírni a nevét a plakátra, nem konferálták be, de ő imádta, amit csinált.

Már fiatalon úgy érezte, hogy szólistaként nem lenne elég markáns, érdekes, és rájött, hogy az ő igazi műfaja a zongorakíséret. Kérték önálló estre, de nem vállalta. Persze az előfordult, hogy a különböző fellépők között egyedül kellett játszania, de ilyenkor is fényesen megállta a helyét. Könnyed táncdalt és operaáriát szintúgy kísért, ezért is hívták szívesen, mert, ha például Amerikában vagy Kanadában volt szükség kísérőre több műfajban, nem kellett két zongoristát utaztatni, fizetni. Sokan szerették, ragaszkodtak hozzá, nem tekintették személyzetnek, mindig partnernek számított. Húsz évig tanított, de az utóbbi időben már nem.

Úgy gondolta, kihalásra ítélt az ő szakmája, azt kellett tapasztalnia, hogy előtérbe került a fél playback, sőt a teljes playback. Panaszkodott rá, hogy már kevesebbet hívják. Nincs még egy éve, hogy pódiumon beszélgettem vele, de úgy, hogy közben zongorázott, énekelt, dúdolt, tele volt energiával. Nem akart vége szakadni az estének, a közönség is mondhatta, hogy mit szeretne hallani, és ő azon nyomban játszotta amit kívántak. Bizonyos tekintetben utolsó mohikánnak érezte magát temérdek számmal, melódiával a fejében. A legnagyobbakkal dolgozhatott. És a maga műfajában maga is nagy volt.

Bóta Gábor
(Forrás és fotó: Népszava)

(Visited 115 times, 4 visits today)
%d bloggers like this: