Így álmodom én, a Robot

fearDeep Dreaming. A fantáziánk különös dolgokat láthat bele egy-egy elúszó felhőbe. Ez egy természetes (d)efektus, incepcionizmus (Inceptionism) néven emlegetik.

Úgy tűnik, ma már a mesterséges intelligencia is képes erre a bravúrra. A „robotagy” tárgyfelismerő képessége folyamatosan javul, már egész jó eredménnyel meg tudja határozni a véletlenszerűen kiválasztott képeket. Felismer alakokat, arcokat, objektumokat. Ez arra szolgál, hogy ha bepötyögjük a képkeresőbe pl. a „banán” szót, ne vajas kifliket dobjon ki találatként… 😉
A legizgalmasabb azonban az, hogy felismeri azt is, mi TÖRTÉNIK a képeken… azaz le tudja írni az objektumok közti interakciót.

A Google nemrégiben megjelentette Deep Dream elnevezésű projektjét, amelyet évek óta fejleszt. A képfelismerésre tervezett mesterséges intelligencia a valóságot képletekbe fogalmazza.

A kutatócsoport közlése szerint az eredményt a 30 rétegben egymásra épülő mesterséges neuronhálózatok segítségével érték el.  Az első réteg alacsony rendszerezettségű információkat ad, pl. megállapítja az objektum határait. A következő réteg a formáról ad információt, és igyekszik azonosítani, mit is lát. A következő rétegek részleteket adnak hozzá, pl. értelmezni tudnak épületeket vagy fákat.
Ha „megkérik” valamelyik réteget, hogy javítson a képen, izgalmas képzetek jelennek meg a képernyőn. Elmázolt képek esetében pedig pl. addig keres a robotagy, amíg létre nem hoz valamiféle asszociációt, hasonlatosságot valamivel… az ennek nyomán kibontakozó az új művészeti formának már nevet is adtak, ez a ún. incepcionizmus…

A Google azzal edzi a neuronhálózatot, hogy hatalmas mennyiségű képpel táplálja. Az emberi agy a saját tapasztalatai alapján ugyanis képes azonosítani pl. asztalként bármilyen asztalul szolgáló tárgyat, a robotagynak viszont az információi közt kell keresgélnie, mihez is hasonlíthatná leginkább. Ezért nem csupán egyértelműen további más asztalokhoz hasonlítja, hanem bizony akár egy négylábú báránykával is összeveti… Sőt, legújabban kérésre már saját maga is alkot a megadott tárgyban képet. Azaz alkot és álmodik…
Ezt a folyamatot (a mesterséges intelligencia képfelismerő „módszerének” működését) mutatja be a fenti kisfilm egy ismert film szűrésével…

A könnyebb elképzelhetőség kedvéért látogassák meg a Deep Dream oldalát. (Az egyes képekre kattintva, az egérrel a felezővonalat jobbra-balra mozgatva meg lehet nézni az eredeti variánst és a keletkezett „álmot”.)

Mozgóképes verziói is megtalálhatók.

További információk és fotók ITT és ITT.

• • •

Isaac AsimovRobotálom
– Álmodtam az elmúlt éjjel – jelentette ki LVX-1.
Susan Calvin nem válaszolt, de bölcsességtől és tapasztalattól barázdált arca alig észrevehetően megrándult.
– Hallotta? – kérdezte Linda Rash idegesen.
– Ahogy mondtam.
Linda alacsony, sötét hajú, fiatal nő. Idegességében folyton összeszorítja a jobb öklét.
Calvin bólintott, majd csendesen így szólt:
– Elvex, most pedig nem mozdulsz, nem szólsz semmit, és nem figyeled, mit beszélünk, amíg nem szólítlak újra.
A robot nem felelt, úgy ült ott, mint egy tehetetlen fémdarab, és úgy is fog ülni, amíg nem hallja majd újra a nevét.
– Mi a komputer azonosítókódja, dr. Rash? Vagy kódolja be saját maga, ha úgy kényelmesebb. Ellenőrizni szeretném a pozitronagyrendszert – mondta Calvin.
Linda egy pillanatig bizonytalanul babrált a billentyűkön. Abbahagyta, majd újrakezdte. A bonyolult rendszer megjelent a képernyőn.
– Kérem, engedélyezze, hogy kezeljem a komputerét utasította Calvin.
Az engedélyt egy néma fejbólintás jelezte. Hát persze! Mit is tehetne Linda, az új robotpszichológus, aki még semmit sem bizonyított, magával az Élő Legendával szemben?
Susan Calvin hosszasan vizsgálta a képernyőt, keresztbe, lefelé, majd ismét felfelé mozgatta, aztán hirtelen egy új kombinációt táplált be, olyan gyorsan, hogy Linda nem is látta, mit csinált, de az agy új részlete jelent meg, kinagyítva. Oda-vissza vizsgálgatta, bütykös ujjai fel-le jártak a billentyűkön.
Az idős arc semmit sem árult el. Mintha komoly számításokat végezne, éberen figyelte a rendszer minden változását.
Linda csodálkozott. Lehetetlen így analizálni a rendszert, de az Öreg Hölgy csak nézett meredten, még kézi komputert sem használt. Talán komputert hordoz a koponyájában? Vagy maga az agya ez a számítógép, mely már évtizedek óta tervezi, tanulmányozza és analizálja a pozitronagyrendszereket? Talán ugyanúgy képes átlátni egy ilyen rendszert, mint Mozart a szimfóniákat?
Végül Calvin megszólalt:
– Mit csinált maga, Rash?
Linda kissé zavartan válaszolt:
– Felhasználtam a fraktál geometriát.
– Erre magam is rájöttem. De miért?
– Eddig még soha nem csináltak ilyet. Azt reméltem, így egy komplex agyrendszer keletkezik, hasonló az emberi agyhoz.
– Konzultált valakivel? Vagy az egészet egyedül csinálta?
– Nem konzultáltam senkivel. Egyedül csináltam az egészet.
Calvin fakó szeme hosszasan időzött a fiatal nőn.
– Nem volt joga hozzá. A neve meggondolatlant jelent, rá is szolgált. Ki maga, hogy nem kíváncsi más véleményére? Még én, Susan Calvin is konzultáltam volna ez ügyben!
– Féltem, hogy leállítják a kísérletet.
– Természetesen leállították volna.
– Akkor most – Lindának elcsuklott a hangja, pedig küzdött ellene – elbocsátanak?
– Lehetséges – felelte Calvin. – Vagy talán előléptetik. Attól függ, hogy határozok, ha majd befejezem a munkát.
– Meg akarja semmisíteni El… – majdnem kimondta a nevet, ami újra működésbe hozta volna a robotot. Ez még egy hiba lett volna, és ő már nem engedhet meg magának több hibát, ha ugyan még megengedhet magának valamit egyáltalán. – Szét akarja szedni a robotot?
Hirtelen, megdöbbenten vette észre az elektronpisztolyt az Öreg Hölgy köpenyzsebében. Tehát Calvin felkészült erre.
– Majd meglátjuk – mondta Susan Calvin. – Lehet, hogy a robot túl értékes ahhoz, hogy megsemmisítsük.
– De hogy álmodhat?!
– Maga egy olyan pozitronagyrendszert gyártott, ami feltűnően hasonlít az emberi agyhoz. Az emberi agynak álmodnia kell, hogy újraszerveződjön, hogy időről időre megszabaduljon a problémáktól. Ugyanúgy, mint ez a robot… Megkérdezte tőle egyáltalán, mit álmodott?
– Nem. Rögtön önért küldtem, amikor bejelentette, hogy álmodott. Ezek után már nem boldogultam volna egyedül ezzel az üggyel.
– Á! – Calvin arcán halovány mosoly futott át. – Tehát a meggondolatlanságának vannak határai. Ennek igazán örülök. Jobban mondva megkönnyebbültem… De most lássuk csak, mire megyünk ketten.
Élesen így szólt
– Elvex!
A robot feje lassan felé fordult:
– Igen, dr. Calvin.
– Honnan tudod, hogy álmot láttál?
– Éjjel van, sötét – mondta Elvex –, majd hirtelen világos lesz, amikor semmi ok a világosság megjelenésére. Olyan dolgokat látok, amiknek semmi közük az általam érzékelt valósághoz. Hangokat hallok, furcsán reagálok. Amikor szókészletemben azt kutattam, hogy tudnám ezt kifejezni, akkor bukkantam az „álom” szóra. Miután tanulmányoztam a jelentését, azt a következtetést vontam te, hogy álmodtam.
– Kíváncsi lennék, hogy akadtál rá az álom szóra?
Linda gyorsan közbeszólt, intett a robotnak, hogy hallgasson.
– Olyan szókészlettel láttam el, mint az embereké. Azt gondoltam……
– Mit gondolt?! Meg vagyok döbbenve!
– Azt gondoltam, szüksége lehet erre az igére. Például: „Sohasem álmodtam volna, hogy…”, vagy valami ilyesmi.
– Milyen gyakran szoktál álmodni, Elvex? – kérdezte dr. Calvin.
– Mióta tudatában vagyok a létezésemnek, minden éjjel.
– Azaz tíz éjjel – vetette közbe Linda izgatottan –, de ma reggel említette először.
– Miért csak ma reggel, Elvex?
– Mert csak ma reggel győződtem meg róla, hogy valóban álmodom. Eddig azt hittem, valami hiba van a pozitronagyrendszeremben, de nem találtam semmiféle hibát. Végül megállapítottam, hogy álmot láttam.
– És mit szoktál álmodni?
– Többnyire mindig ugyanazt, dr. Calvin. Apró kis részletek különböznek, de általában mindig valami nagyszabású képet látok, ahol robotok dolgoznak.
– Robotok, Elvex? És emberek, ugye?
– Álmomban, dr. Calvin, nem láttam embereket. Először nem. Csak robotokat.
– És mit csináltak a robotok, Elvex?
– Dolgoztak. Egyesek a föld mélyében bányásztak. Mások nagy hőségben vagy sugárveszélyben robotoltak. Néhányan gyárakban vagy a tenger mélyén.
Calvin Lindához fordult.
– Elvex csak tíz napja létezik, és valószínűleg nem hagyta el a kutatólaboratóriumot. Honnan ismerheti ennyire a robotokat?
Linda a szék felé pillantott, mintha le akarna ülni, de az Öreg Hölgy állt, és ez azt jelentette, hogy Lindának is állnia kellett.
Halkan mondta:
– Úgy gondoltam, fontos, hogy tudjon a robotikáról és a világban elfoglalt helyéről. Azt hittem, kiképezhetnénk valamiféle speciális vezetővé… az ő agyával…
– A fraktális agyával?
– Igen.
Calvin bólintott, majd újra a robothoz fordult:
– És mindezt a tenger és a föld mélyén, a földön és az űrben is láttad, ugye, Elvex?
– Igen, az űrben is láttam robotokat dolgozni. A részletek és a helyszínek állandóan változtak, ebből jöttem rá, hogy amit látok, annak nincs köze a valósághoz, és végül arra a következtetésre jutottam, hogy álmodom.
– Mit láttál még, Elvex?
– Láttam, hogy minden robot kimerült a nehéz munkától és a megpróbáltatástól, elcsigázott a felelősségtől és a gondoktól. Azt kívántam, bárcsak pihenhetnének!
– De a robotok sohasem elcsigázottak és kimerültek, nincs szükségük pihenésre.
– A valóságban nincs, dr. Calvin. De én az álmomról beszélek. Álmomban úgy tűnt, a robotoknak meg kell védeniük saját létezésüket.
– A robotika harmadik törvényét idézed?
– Igen, dr. Calvin.
– De nem a teljes szöveget. A harmadik törvény így szól: „A robotnak meg kell védenie létezését, amennyiben ez nem ütközik az első vagy a második törvénybe.”
– Igen, dr. Calvin. A valóságban a harmadik törvény így szól, de álmomban a törvény a „létezés0 szóval ért véget: Nem volt semmiféle első vagy második törvény.
– Pedig mindkettő érvényben van, Elvex. A második törvény, amely megelőzi a harmadikat, így szól: „A robotnak engedelmeskednie kell az emberi lények által adott utasításoknak, kivéve, ha azok ellentmondanak az első törvénynek.” Ezért engedelmeskednek a robotok az utasításoknak. Elvégzik a munkákat, amiket láttál, készségesen, minden nehézség nélkül. Nem kimerültek és elcsigázottak.
– A valóságban nem, de én az álmomról beszélek.
– És az első törvény, Elvex, mely a legfontosabb mind között: „A robot nem tehet kárt emberi lényben, és nem nézheti tétlenül, hogy annak baja essen.”
– Igen, a valóságban. De álmomban úgy tűnt, nincs sem első, sem második törvény, csak a harmadik, mely így szólt: „A robotnak meg kell védenie saját létezését.” Ez volt a törvény.
– Álmodban, Elvex?
– Igen, álmomban.
– Elvex, most pedig nem mozdulsz, nem szólsz semmit, és nem figyeled, mit beszélünk, amíg nem szólítlak újra.
És a robot minden jel szerint ismét tehetetlen fémdarabbá változott.
Calvin doktor Linda Rash-hoz fordult.
– Linda szeme tágra nyílt, érezte, hogy nagyon gyorsan kalapál a szíve.
– Megdöbbentő. Fogalmam sem volt róla. Sosem jutott volna eszembe, hogy ilyesmi lehetséges.
– Nem bizony – mondta dr. Calvin nyugodtan. – Nekem sem és másnak sem. Maga egy olyan robotagyat hozott létre, mely álmodni tud, és ezzel a robotagyak egy olyan gondolati szintjét tárta fel, mely észrevétlen maradt volna mindaddig, míg a veszély végzetessé nem vált volna.
– De ez lehetetlen – mondta Linda. – Úgy érti, hogy a többi robot is ugyanígy gondolkodik?
– Ahogy az emberek esetében mondanánk, nem tudatosan. De ki gondolta volna, hogy van egy tudat alatti, szint a közismert pozitronagy-tekervények alatt, és ez a szint nincs a három törvény ellenőrzése alatt. Hová vezetett volna ez, most, amikor a robotagyak egyre tökéletesebbé válnak – ha nem figyelmeztetnek minket?!
– Úgy érti, Elvex figyelmeztette?
– Maga, dr. Rash. Helytelenül járt el, de ezzel egy óriási jelentőségű felfedezéshez segített hozzá minket. Mostantól fogva fraktál agyakkal fogunk kísérletezni, mégpedig különösen óvatosan. Maga is szerepet kap ebben. Nem büntetjük meg azért, amit tett, de ezentúl együtt fog működni a többiekkel. Megértette?
– Igen, dr. Calvin. De mi lesz Elvexszel?
– Még nem tudom.
Elővette zsebéből az elektronpisztolyt, Linda lenyűgözve nézte. Egyetlen elektronja képes semlegesíteni a robotkoponya pozitronagy-tekervényeit, és elegendő energiát szabadít fel ahhoz, hogy a robotagyat tehetetlen öntvénnyé változtassa.
– De Elvex nagyon fontos lehet a kutatásaink szempontjából. Nem szabad elpusztítani – mondta Linda.
– Nem szabad?! Ezt egyedül én döntöm el. Minden attól függ, mennyire veszélyes Elvex.
Susan Calvin kihúzta magát, mintha elhatározta volna, hogy öreg teste nem fog meghajolni a felelősség súlya alatt. Azután így szólt:
– Elvex, hallod, amit mondok?
– Igen, dr. Calvin – felelte a robot.
– Hogy folytatódott az álmod? Azt mondtad, először nem jelentek meg embert lények álmodban. Ez azt jelenti, hogy később megjelentek?
– Igen, dr. Calvin. Álmomban, úgy tűnt, végül is megjelent egy ember.
– Ember? Nem robot?
– Ember, dr. Calvin. És ez az ember azt mondta: „Bocsásd szabadon a népem!”
– Az az ember mondta ezt?
– Igen.
– És amikor azt mondta: „Bocsásd szabadon a népem!”, akkor a „népén” a robotokat értette?
– Igen, dr. Calvin. Álmomban így volt.
– És felismerted azt az embert… álmodban?
– Igen, dr. Calvin. Felismertem.
– Ki volt az?
Elvex így felelt:
– Én voltam az az ember.
Ekkor Susan Calvin hirtelen felemelte az elektronpisztolyt, tüzelt, és Elvex nem létezett többé.

S. Kovács Judit fordítása

 


  Ha értesülni szeretne róla, hogy milyen új videók kerülnek fel az oldalra
csatlakozzon a Televízió Facebook-oldalához!


A cikkek, illetve videók tartalma nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.
Célunk, hogy lehetőséget adjunk különböző vélemények megjelenésére.


...

Tags: ,


A bejegyzés trackback címe: https://www.televizio.sk/2015/08/en-a-robot-igy-almodom/trackback/


Most itt van: Home // Informatika, Műszaki újdonságok, TECH, Tudományos hírek, Videók // Így álmodom én, a Robot




Ez is érdekelheti:


© Magyar Interaktív Televízió





© 2010 Magyar Interaktív Televízió. All rights reserved.
Edited by Microgramma