Gelléri Andor Endre: Egy önérzet története

Gelléri Andor Endre (1906–1945) a Nyugat második nemzedékének novellistája volt: Zelk Zoltán szerint „Mikes, Móricz, Kosztolányi, Füst legkedvesebb fia”.

Gimnáziumi tanulmányait nem fejezte be, hanem műszaki technikumot szerzett fém- és vasipari szakmunkásképzőben, és ennek megfelelő munkát is végzett. Fiatalon halt meg a felszabadulás után tífuszban, amiben a munkaszolgálat alatt betegedett meg, ahova zsidósága miatt vitték el, noha ő is magyar írónak vallotta magát Radnótihoz hasonlóan.

Miközben a munkásréteg nyomorúságait dokumentálja, olyan szociográfiai hitelességgel, mint Móricz a jobbágyokét, a stílusa túlmutat a realizmuson a szürrealizmus felé először a magyar irodalom történetében (melynek csak a kortárs posztmodern irodalomban jelenik meg a folytatása; míg a szociográfiai vonal kapcsán Lengyel József, Fejes Endre, Moldova György voltak követői).

Egy regénye jelent meg 1930-ban A nagymosoda címmel, és egy novelláskötete 1933-ban, a Szomjas inasok, illetve posztumusz kötet 1957-ből az Egy önérzet története. Az Est lapok szerkesztője, Mikes Lajos fedezte fel, és indította el az irodalmi pályán, később tanácsadó támogatója volt Déry Tibor, aki a Befejezetlen mondat írása közben olvasta szövegeit, és húzásra biztatta. Gelléri 1933-ban kapott Baumgarten-díjat.

„Andersen meselátása és mesélni tudása, Gorkij proletármélysége és a szegények lelkében felismert szépség-jóság élménye Füst Milán látomásos-biblikus pátosza, Csehov prózában kifejezett halk bánatú lírája, Kafka szorongása az ismeretlen szörnyűségektől, de talán még Arany Toldijának izomerő-ünneplése is sajátos, sosem volt egységként válik írói és olvasói élménnyé Gelléri Andor Endre novelláiban.

Öröksége megítélésem szerint századunk legfőbb irodalmi értékei közé tartozik. De magányos jelenség. A nagy múltú és nagy értékű magyar novellairodalomban nem volt elődje, és ezt a hangot nem lehet folytatni. Senki se hasonlít hozzá. Elég beleolvasni bármelyik novellájába – az első bekezdés után kétségünk sem lehet: ezt Gelléri Andor Endre írta.” (Hegedűs Géza)