https://youtu.be/GsCmE2JyAYw

Elhunyt Ormos Mária, „a XX. század diktátorainak monográfusa”

Életének 90. évében elhunyt Ormos Mária akadémikus, Széchenyi-díjas történész, közölte az MTA, amely saját halottjának tekinti a december 8-án elhunyt tudóst.

Ormos a XX. századi magyar és egyetemes történelem neves kutatója, a XX. század diktátorainak monográfusa volt. 1930-ban Debrecenben született, egyetemi tanulmányait Budapesten és szülővárosában végezte, 1952-ben Debrecenben szerzett történelem–magyar szakos tanári diplomát.

Diplomaszerzése után 1953-ig a Kossuth Lajos Tudományegyetemen volt tanársegéd, majd a szegedi József Attila tudományos egyetemen tanársegéd, majd adjunktus. Innen 1957-ben fegyelmivel eltávolították, így 1963-ig levéltári segédmunkásként, általános iskolai tanárként, majd lexikonszerkesztőként dolgozott. 1963-tól – a kádári amnesztia után – újra történészként dolgozhatott az MTA Történettudományi Intézetében. Kandidátusi értekezését 1968-ban írta, nagydoktoriját 1980-ban szerezte meg. 1987-től az MTA levelező, 1993-tól rendes tagja. (Via Magyar Hang)

Remények és csalódások – Ormos Mária életrajzi kötete

Ormos Mária akadémikus, történész professzor több tucat monográfiája és tanulmányainak százai révén a történetírás meghatározó személyisége lett, akinek neve országosan és nemzetközileg egyaránt ismert és elismert. Kimagasló szakmai tevékenységén túl jelentős közéleti befolyásra is szert tett. Egyetemi pályafutása során elnyerte a legmagasabb tisztséget, a rektori posztot, és számos állami kitüntetést. Emellett történész generációk nevelője, aki kiemelkedő tanáregyéniségként mindmáig hatással van a hallgatókra. Ez nem csupán nagy tudásának köszönhető, hanem annak is, hogy segítőkészséggel és őszinteséggel fordul tanítványai felé, partnerként kezelve őket.

Ez a lefegyverző őszinteség jellemzi a professzor asszony önéletrajzi kötetét is, amely Remények és csalódások címmel jelent meg a közelmúltban. Ormos Mária ebben a könyvben saját életútját mutatja be, hangsúlyozva, hogy az ember élete nem választható el sem a családi-közösségi háttértől, sem pedig az aktuálisan zajló történelmi folyamatoktól. Ennek megfelelően a munka jóval több egy szokványos önéletrajznál, miután az egyéni életpálya bemutatásán túl szubjektív képet ad a 20. század olyan, viharos eseményeiről, mint a második világháború, az 1956-os forradalom, az 1968-as diáklázadások hatása az egyetemekre, vagy a rendszerváltás. Így a memoár egyúttal korrajz is, amelynek segítségével az olvasók egyfelől bepillantást nyerhetnek abba, hogy milyen lehetett egy polgári család élete a korszakban, másfelől pedig képet kapnak arról, hogy a kortársak hogyan élték meg múlt századi történelmünk legjelentősebb eseményeit.

A visszaemlékezésben Ormos Mária időrendben követi az eseményeket. Bemutatja családját, gyermekkorát, iskolás és egyetemista éveit, majd történészi, oktatói pályájának előrehaladását. Ennek során nemcsak az általa elért sikerekről emlékezik meg, hanem kertelés nélkül ír azokról a lépéseiről is, amelyeket visszatekintve elhibázottaknak ítél. Ez az önkritikus megközelítés hozzájárul ahhoz, hogy szerzője sokkal közelebb kerül az olvasókhoz, mint az olyan memoárok írói, akik munkájukat önmentegetőzésnek szánják. Ormos Mária kötetének kiemelkedő erénye többek között az, hogy teljességgel mentes az efféle szándéktól, s őszintén beszél a diákévek lázadozásairól is.

Stílusát tekintve a könyv mesterkéletlen, olvasmányos és humorral teli, ami a már említett őszinteség mellett hozzájárul ahhoz, hogy a kötet minden korosztály tetszését elnyerheti. Nem nélkülözik a humort azok a fejezetek sem, amelyek a háború véres eseményeiről, vagy az 1956-os történéseket követő, egyetemen belüli megtorlásokról, kirúgásról szólnak. Ezek az epizódok – amellett, hogy rávilágítanak a történelmi eseményeknek az egyéni sorsokra gyakorolt hatásaira – képet adnak arról, hogy az azokat átélő emberek miként igyekeztek átvészelni a nehéz éveket, és hogyan próbáltak jókedvet csempészni a bizakodásra cseppet sem okot adó hétköznapokba.

Az egyetemista évekről szólva Ormos Mária – a vele történtek elmesélésén túl – két fontos momentumra is rávilágít. Egyrészt betekintést nyújt abba, hogy a 20. század derekán hogyan működött a felsőoktatás. Ez abban mutatta a legjelentősebb eltérést a jelenlegi viszonyokkal, hogy az 1940-es évek végén a bölcsészettudományi karon lehetőség nyílott arra, hogy a megfelelő középiskolai eredményekkel bíró hallgatók már az érettségit megelőzően megkezdjék egyetemi tanulmányaikat. Másrészt képet kapunk arról, hogy egy fiatal pályájának elindulásában – hasonlóan napjainkhoz – mennyire fontos szerepet játszott az, hogy egy (vagy több) tanár felismerte a tehetséget a hallgatóban, és lehetőséget biztosított neki képességei kamatoztatására, egyengette útját. Talán e tapasztalatból fakad, hogy a professzor asszony maga is érezhetően támogatja a tanítványait.

Ormos Mária beszél azokról a nehézségekről is, amelyekkel azt követően kellett szembesülnie, hogy 1956 után fegyelmi úton eltávolították a szegedi egyetemi katedráról – ahová kevéssel azt megelőzően került – és általában véve az értelmiségi pályáról is. Azonban ebben a helyzetben is megállta a helyét, s noha több éven át nem dolgozhatott a szó legszorosabb értelmében véve történészként, mégis megtalálta a kiskapukat. Ez idő alatt, papíron segédmunkásként,  megfordult a Magyar Országos Levéltárban (ma Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára), budapesti fiúiskolában, valamint lexikon szerkesztőségében, mígnem 1963-ban – addig megjelent publikációi ismeretében – meghívást kapott az MTA Történettudományi Intézetébe.

Ettől kezdve történészi pályája töretlenül ívelt felfelé. A Történettudományi Intézetben, ahol Ormos Mária több mint húsz éven át dolgozott, francia témák kutatását bízták rá. Ezzel kapcsolatban olyan információt találunk a memoárban, ami sok olvasó számára meglepő lehet, nevezetesen azt, hogy a professzor asszony munkásságának kezdetén nem maga választotta a kutatni kívánt témát, hanem – amint ő fogalmaz – „rátestálták” azt (228. old.). A francia külpolitika feltárása közben azonban számos olyan iratra bukkant, amelyek – noha nem tartoztak legszorosabban a rá bízott kutatói feladatokhoz – értékes könyvek, tanulmányok elkészítését tették számára lehetővé. A kötetet lapozgatva az olvasó úgy érezheti, hogy Ormos Mária számára ezek a mintegy véletlenül megtalált témák a legkedvesebbek, és szakmai szempontokat figyelembe véve ugyancsak ezeket tartja a leginkább előremutatóaknak.

A professzor asszony csak röviden szól a kutatói pálya nehézségeiről, amelyek a nem tudományos területen tevékenykedő olvasókat sok esetben megdöbbentik, a szakmabeliek viszont ismerős problémákra lelnek bennük. Erre a legjobb példa talán a levéltári források esete, amelynek lényege abban áll, hogy egyes forrásokat az idősebb generáció egy tagja vizsgál és említést is tesz róluk, majd amikor a fiatalabb kutató is keresi ugyanazt, az iratnak még csak a nyomára sem lehet bukkanni. Pályája során nyilvánvalóan Ormos Máriát sem kímélték az intrikák, ám ő egyetlen esetet, egy csaknem ezer oldalas, megírt, ám soha napvilágot nem látott disszertációt említ meg ezzel kapcsolatban, azt is szűkszavúan teszi.

Annál bővebben szól viszont a Történettudományi Intézetben, valamint a Pécsi Tudományegyetemen dolgozó kollégáiról, akikre láthatóan jó szívvel gondol. 1984-ben az utóbbi intézmény rektora lett, és a pozíciót két cikluson át, 1992-ig töltötte be. A rektori hivatali munkatársainak ugyancsak szentel néhány sort. E fejezetekben – csakúgy, mint a külföldi tanulmányútjait bemutató részben – számos ismerős névvel találkozhatunk. Rektori megbízatását követően Ormos Mária visszatért a történelem tanszékre, ahol az Interdiszciplináris Doktori Iskola egyik alapító tanára lett. Konzulensként több tucatnyi doktorandusz munkáját segítette és segíti ma is, és bár név szerint csak a Pécsett dolgozó egykori tanítványait említi – akiket a mostani hallgatók, doktoranduszok új oldalukról ismerhetnek meg a róluk szóló történeteken keresztül –, érezhetően szeretettel emlékezik meg mindegyikükről.

A kötet zárásaként Ormos Mária röviden ismerteti az általa legfontosabbnak tartott írásait, valamint véleményét néhány aktuális kérdésről. A memoár lapjain több ízben érzékelteti, hogy az egyes emberek világnézetét szerinte jórészt az otthonról hozott értékrend formálja, és ehhez társulnak a későbbi tapasztalatok. A szakmai életút bemutatása mellett a professzor asszony szól a családjáról is.

Mindent egybevetve, Ormos Mária önéletrajzi kötete olvasmányos, humorral és lefegyverző őszinteséggel megírt munka, amely egy sikeres, ám kudarcoktól és nehézségektől sem mentes életutat ábrázol, amelyben a sikerek a tehetség, az erős akarat és a kitartás révén születtek. Megemlítendő, hogy a „kézzel fogható” sikerek, mint például az állami kitüntetések, csupán félszavakkal kerülnek említésre a kötetben, amely azt sejteti, hogy írója nem a titulusokat, hanem a kutatási eredményeket tartja fontosnak, és azt, hogy tudását, ismereteit továbbadja, hasznosíthatóvá tegye. Így a kötet – azon túl, hogy élvezetes olvasmány mindenki számára, aki érdeklődik a 20. század eseményei, történelme iránt – az emberi értékekből is példát mutat.

A kötet adatai: Ormos Mária: Remények és csalódások. Budapest, Kossuth Kiadó 2017. 286 p.

Hamerli Petra írását 2017. IX. 19-én az Újkor.hu – A velünk élő történelem közölte

____________________

Videó: Záróra, Veiszer Alinda műsora abból az időszakból, amikor még nem a diktatúra kezében volt a teljes közmédia.

További hasonló témájú videók