Boris Vian (1920–1959)

0 nézet

0 szereti

2019. június 23. vasárnap

60 éve halt meg Boris Vian francia író, költő, muzsikus, polihisztor, aki kivételes nyelvi leleménnyel megírott regényeiben a francia egzisztencializmus gondolatait értelmezi újra groteszk, gyakran szürreális módon..

Sevres-ben és Párizsban járt középiskolába, majd 1942-ben mérnöki diplomát szerzett. A francia Szabványügyi Hivatalban lélektelen tisztviselői munkát végzett, közben saját dzsesszegyüttesében trombitált. Első írásai (1942-től) barátai szórakoztatására születtek; második ilyen munkája, a Vercoquin et le plancton („Venyigeszú és a plankton”; 1943–44) is csak 1947-ben jelent meg.

Az előző évben látott napvilágot Vernon Sullivan álnéven J’irai cracher sur vos tombes („Köpök a sírotokra”) c. regénye; a „közerkölcsöt sértő” könyvet 1949-ben betiltották, szerzőjét 100 000 frank pénzbírságra ítélték. (Később még három regényt adott ki Vernon Sullivan néven.) Legnagyobb sikerét a L’écume des jours („Tajtékos napok”; 1947) c. regényével aratta; a művet Raymond Queneau francia író „korunk legmeghatóbb szerelmi regényé”-nek nevezte. Életművének másik kiemelkedő darabja a L’automne á Pékin („Pekingi ősz”; 1947).

Boris Vian világhírű kultikus regényéből Michel Gondry készített csodálatos filmet Audrey Taotou, Romain Duris, Omar Sy és Gad Elmaleh főszereplésével.

Egy olyan világban, ahol rózsaszín bárányfelhőkön lehet utazni, Colin, a tehetős fiatalember, a koktélzongora feltalálója szerelembe esik. Szakácsa Nicolas és legjobb barátja, Chick közreműködésével megismerkedik Chloé-val és szárba szökken szerelmük Duke Ellington híres Mood Indigo dallamaira. A szerelmüket beteljesítő álomszerű esküvőt követően Chloé hirtelen megbetegszik. Lótuszvirág nő a mellkasában. Az orvosi kiadások okán elszegényedett Colinra vár a feladat, hogy sajátos gyógymódokat kifejlesztve meggyógyítsa szerelmét…
_____________

Az 1950-es években kevesebb szépprózai művet írt, és a megjelentek – a L’herbe rouge („A vörös fű”; 1950) és az Arrache-coeur („Szívtépő”; 1953) – sem arattak sikert. Írásai főként különféle dzsesszfolyóiratokban szerepeltek, ő maga pedig a trombitálásról az éneklésre tért át.

Déserteur c. dalával az algériai háború ellen tiltakozott, egyéb lemezein a francia sanzon hagyományait folytatta. Az évtized derekán a Philips és a Fontana hanglemezkiadó művészeti vezetője volt. Szívbetegsége súlyosbodott, majd a Köpök a sírotokra filmváltozatának (amely akarata és szándékai ellenére készült) elővetítésén rosszul lett, és néhány órával később meghalt.

https://youtu.be/N5_vcVq_vSE

Miért is volna meglepő, hogy akár ma is beugorhatunk egy kávéra Boris Vianhoz? Megbeszéljük a találka idejét, átvágunk a Moulin Rouge melletti szűk kis utcán, megmászunk három szintet a nyikorgó falépcsőn, és máris bekopogtathatunk. Nem holmi tárgyakat őrző múzeumba lépünk be, hanem Boris Vian hétköznapjaiba. 1953-ban egy szomorú korszakában költözött a lakásba, szíve kalapált, eltiltották a trombitától, és nem ismerték el az irodalmi életben.

Mégis vidáman élt itt Prévert szomszédságában, osztozott az ötszáz négyzetméternyi teraszon Jacques Prévert-rel és Ergé kutyával, a Moulin-Rouge kerekének árnyékában. Vian dalokat szerzett, operát írt. Ebben az időben több mint ötszáz dalt írt, ezek közül sokat régi cimborájával, Salvadorral. Ez az írói ház és múzeum egészen más, mint a többi, és nem is hasonlít csakis… Vianra.

Az író felesége jóvoltából látogatható Vianék lakása. A Boris Vian Alapítvány párizsi és katalóniai székhellyel működik, kéziratokkal, színházzal foglalkozik. Sajnos a ház nem került fel a védett épületek listájára, mert építészeti szempontból érdektelen. Iskolások látogatják Boris és Ursula, a medve otthonát, kéziratokat nézegetnek, sanzonokat hallgatnak. De magunkra is maradhatunk a padlásszobában egy kiszuperált BMW-motor és egy szék között, amit Vian készített. A falat könyvek borítják, a teret lassan bekebelezik a hatalmas papírkupacok, a lakás egyre kisebb, a mennyezet megereszkedett, pontosan úgy, mint a Tajtékos napokban.