Barcsay Jenő (1900–1988)

Barcsay Jenő Kossuth-díjas magyar festő, grafikus, művészpedagógus, tanár 30 éve, 1988. április 2-án hunyt el. Úgy vált a XX. századi magyar festészet absztrakt-konstruktív ágának referenciapontjává, hogy hat évtizedes munkássága során

művészetének alapvető kiindulópontjaként határozta meg a természet és a látható valóság leképezését, amelyet az elvonatkoztatás, a formai absztrakció különböző szintjein vizsgált és szerkesztett újra. Barcsay Jenő XX. századon végigívelő művészeti pályája és aszketikus szigorral kialakított, egyedülálló életművének sokszínűsége, valamint stiláris és műfaji kísérletezései azonban nehezen tűrik a stílusbeli kategóriákat.

1924-ben fejezte be főiskolai tanulmányait Vaszary János és Rudnay Gyula növendékeként. 1926–27-ben Párizsban, 1929–30-ban Rómában dolgozott ösztöndíjasként. Első gyűjteményes kiállítását 1922-ben rendezte az Ernst Múzeumban.

1945-től 1974-ig főiskolai tanár. Pedagógiai munkásságának tanulságait foglalta össze több idegen nyelven is megjelenő Művészeti anatómia és Ember és drapéria című könyveiben. 1925-től kiállító művész. Munkáit az Ernst Múzeum az Ernst Múzeumban, a Tamás Galériában, a Nemzeti Szalonban mutatta be, és 1929-ben, majd 1964-ben szerepelt a Velencei Biennálén. 1929-től nyarait Szentendrén töltötte, ahol az ódon hangulatú kisváros főleg barokk kori építészeti emlékeivel, szelíd hajlatú dombjaival festészetének egyik kiapadhatatlan ihlető forrása lett. Kezdetben monumentális hatású figurális képeket, később, főleg Szentendre ihletésére, a konstrukciót erősen hangsúlyozó tájképeket, majd geometrikus absztrakt kompozíciókat festett. Hosszú pályája során kialakított jellegzetes stílusát a szigorú szerkezet és a mély tüzű kolorit nagyszerű egysége határozta meg. Következetes művészi útja, nagy hatású tanári munkássága Barcsay Jenőt a magyar művészet kiemelkedő alakjává avatja.