130 éves a gramofon
„A jövő nemzedékek akár húsz percbe sűríthetik egy teljes élet hangos képét: öt perc a gyermeki gügyögésből, öt perc az ifjú diadalokból, öt perc a férfi elmélkedéseiből és öt perc a halálos ágyon elsuttogott szavakból” – így mutatta be a gramofont Émile Berliner német-amerikai feltaláló, aki százharminc éve, 1887. november 8-án kapta meg a szabadalmat a mai hangrögzítő berendezések ősének tekinthető találmányára.
A hang felvételére és lejátszására alkalmas első gépet, a fonográfot az amerikai Thomas Alva Edison találta fel 1877-ben. E meglehetősen egyszerű szerkezet lelke egy forgó henger volt, amelynek felületére cinkfóliát vitt fel. E fölött mozgott spirális alakban a rögzítőfej, egy csillámlemez membrán, közepén a vágótűvel, amely a hangtölcsérbe beszélő – vagy inkább ordító – feltaláló hangja által keltett rezgéseket a henger bal oldaláról indulva az anyagba karcolta. Lejátszáskor a barázda megmozgatta a tűt, ezzel a membránt, amely a tölcséren keresztül hangot adott. A felvétel természetesen halk és torz, de azért felismerhető volt.
A ma is használatos, élvezhető hangú lemezjátszók őse mégsem a fonográf, hanem annak egy évtizeddel később, Berliner által tökéletesített változata, a gramofon lett. Berliner 1851-ben Németországban született, és tizenkilenc évesen nyomdászinasként érkezett Amerikába, ahol a Bell Telefontársaságnál helyezkedett el. Ő és Edison 1877-ben szinte egy időben jöttek rá arra, hogy ha a Bell által feltalált telefon szénmikrofonja elé fémmembránt helyeznek, jelentősen javul a hangminőség. Bár a szabadalmi kérelmet az akkor szinte ismeretlen Berliner két héttel előbb adta be, a bíróság tizenöt éves jogi huzavona után Edison javára döntött.
Berliner tíz évvel később állt „nemes bosszút”, amikor feltalálta az Edison szerkezetét rövid idő alatt kiszorító gramofont. Legjelentősebb újítása az volt, hogy a sérülékeny viaszhengert vékony cinklemezzel helyettesítette, amelyen a tű nem függőleges, hanem vízszintes mozgást végzett. Ezzel nem csak jobb minőségű hangot sikerült elérnie, de kiküszöbölte az Edison-féle fonográf tűjére ható gravitációs torzítást is. A gramofonban a hangszedő tű pár centiméter átmérőjű fém- vagy műanyag membránt mozgatott, a membrán által keltett hanghullám a csőszerű hangszedő karon és a tölcséren jutott a szabadba.
Berliner tett még egy, gyakorlati szempontból legalább akkora jelentőségű felfedezést: megalapozta a hanglemezgyártást.
A hanglemez anyaga először keménygumi, később cellulóz volt, végül pedig sellak lett. A világ első lemezprés üzeme 1898-ban indult Berliner testvérének németországi telefongyárában, a Deutsche Gramophon Gesellschaft tíz év múlva már évi hatmillió hanglemezt állított elő.
Berliner ősmikrofonjában egy vékony fémlemez és egy széntömb található, amelyek között a teret egymással lazán érintkező grafitszemcsék töltik ki. A hanghullámok által rezgésbe hozott lemez összenyomja a grafitszemcséket, így a mikrofon ellenállása, ezáltal pedig az áramkörbe kötött telep árama a hangrezgéseknek megfelelően változik. A változó hangfrekvenciás áram képezte a felhívott telefon hallgatójában a hangrezgéseket. Ehhez hasonló mikrofonokat gyártott az az Egger és Társa cég a századfordulón Budapesten, amelyből később megalakult a Tungsram.
Berliner azonban nem sokáig örülhetett a jó pénzért eladott szabadalmának, azt ugyanis az amerikai legfelső bíróság 1892-ben megsemmisítette és kimondta: Thomas Edison találta fel a szénmikrofont. A hivatalos végzés ellenére sem fedi ez a teljes valóságot, mivel az életében több mint ezer szabadalmat bejegyeztetett amerikai zseni „csak” továbbfejlesztette Berliner eszközét, amit viszont David Edward Hughes gondolt tovább. A walesi fizikus újítása nagymértékben növelte Bell recsegő telefonjának érzékenységét.
Berliner érdeklődése később a repülés felé fordult, repülőgép-motorokat tervezett, fia pedig felügyelete alatt már 1919-ben működőképes helikoptert épített. Sikeres kampányt folytatott a nyers tej ellen is, a pasztörizálás elterjesztéséért vívott küzdelme szó szerint sok életet mentett meg.
