Mementó: Puczi Béla, a Roma Pride és a magyarok
A nemzet, közösség meg összetartás csak üres szavak, ha nincs mögöttük tett és őszinte emberi odafigyelés. Emléktáblát akart állítani a roma közösség szombaton a Roma Pride keretében annak az erdélyi Puczi Bélának, akinek vezetésével 1990-ben a cigányok csapata véget vetett a marosvásárhelyi pogromnak, s aki végül Budapesten halt meg hajléktalansorban – a bevándorlási hivatalban ugyanis azt mondták neki, van a fajtájából elég, minek akar idejönni.
Az emberi jogokért vonultak fel Budapesten az Idetartozunk Egyesület szervezésében a Roma Büszkeség Napján szombaton. A Nyugati pályaudvar melletti parkoló harmadát megtöltő tömeg előtt Setét Jenő, az Idetartozunk Egyesület elnöke közölte: a pályaudvar falára emléktáblát akartak elhelyezni Puczi Bélának. A közadakozásból elkészített táblájukat a tervekkel ellentétben egyelőre nem tudják a pályaudvar falán elhelyezni, mert a MÁV nem engedélyezte. A parkolóban a döntés felülvizsgálata érdekében aláírásokat gyűjtöttek.
Magyarok három napig
A romák egyik vezérét Puczi Bélának hívták. Puczi kőműves volt, és, mint azt Joka Daróczi János 10 évvel ezelőtti filmjében is elmondja, egyértelmű volt neki, hogy, mivel együtt éltek, dolgoztak a magyarokkal, segítenek nekik. Puczi egyike volt azon hat embernek, akiket a román bíróság végül bebörtönzött az eset után – három cigány és három magyar kapott börtönbüntetést. A férfi kilenc hónap vizsgálati fogság után másfél évet kapott utcai huliganizmusért, ahogy a Roma Sajtóközpont cikke írja. Egyik társukat annyira megverték a börtönben, hogy szabadulásuk után kisvártatva meghalt.
Puczit megviselte a börtön, úgy döntött, átjön Magyarországra. A határon aztá kiderült, hogy nem olyan egyszerű a dolog, a férfinak menekültügyi eljárást kellett kezdeményeznie. És egy megjegyzést a Bevándorlásügyi Hivatalban: „Maga minek jött ide, cigányból van itt elég!” A férfi nem találta a helyét, amíg várta a kérelme elbírálását, kiment Franciországba, majd visszajött, dolgozott a Roma Sajtóközpontnál, hajléktalan lett, és szegénységben, nélkülözésben, elfelejtve halt meg 2009-ben. 2010-ben kapott posztumusz Petőfi emléklapot, és Kisebbségekért díjat. „Három napig voltak ők magyarok” – mondja Joka Daróczi, aki szerint Puczi „szuper hapsi volt”, a kamera előtt, már a hajléktalanszállón elmondta, hogy ma is ugyanúgy csinálna mindent, mint 90-ben.
Emléktáblát Puczinak
Pár napja kezdeményezés indult, Setét Jenő roma polgárjogi aktivista a Facebookon jelentette be, gyűjtést indít, hogy Puczinak emléktáblát emeljenek a budapesti Nyugati pályaudvarnál. A bejelentést nagy lelkesedés fogadta, két órán belül összejött százezer forint. Setét úgy látja, a roma civileknek lépni kell a közös emlékezet megtartásáért, ápolásáért. 1956 roma szabadságharcosai már ismertebbek, a média velük többet foglalkozik. Setét Szabó „Kócos” Ilonkát említi, akinek a Corvin közben emléktáblája is áll, és aki 17 éves évesen négy hónapos terhesen csatalakozott a felkelőkhöz. Parancsnok lett, hat ember tartozott alá, majd a Práter utcában lőtték le október 28-án. A romák a társadalmi számarányukhoz képest felülreprezentálták magukat a forradalomban, a szabadságharcosok 5-8 százaléka volt roma a kutatók szerint, más 10-15 százalékot mond – nem könnyű a cigányok azonosítása.
Joka Daróczi is készített egy dokumentumfilmet 56 roma hőseiről, ezt is levetítik az október 21-én kezdődő Romani Film Fest – Nemzetközi Roma Filmfesztiválon Budapesten, ő máshogy látja a helyzetet. Szerinte még mindig sokan nem tudnak az 56-os romákról, gyakran még családon belül sem. A kiskunmajsai Kolompár Lászlót említi példának, akinek gyerekei már nem élnek, az unokáknak pedig fogalmuk sincs arról, a nagyapjuk mit vitt végbe. Kolompárt a megtorlás idején visszavitték a cigánytelepre, és arra kényszerítették a társait, hogy üssék meg – az eset kíséretiesen emlékeztet Fábri Zoltán Ötödik pecsét című filmjének csúcsjeleneteire. Aki erre nem volt hajlandó, azt nagyon megverték.
Három roma kivégzettről tudunk, mondja Joka Daróczi, és tudunk egy olyan romáról is, akit a határon lőttek le, ma sem tudni, hol van eltemetve. Dandos Gyula története is tanulságos: az állami gondozott fiú a nyíregyházi Kossuth-gimnáziumba járt, és a bevonuló szovjet csapatokat próbálta arról informálni röpcédulákkal, hogy a magyarok csak békét akarnak, nem akarnak harcolni. Először átvitték Ukrajnába, ahol rettenetesen összeverték, majd később disszidálni akart, amikor lelőtték az osztrák határon. Joka Daróczi filmjében egy történelemtanár mondja ki, hogy Dandos volt az első diákja a Kossuth-gimnáziumnak, aki beírta magát a történelembe.
Ráment az élete a magyarok megmentésére
Joka Daróczi szerint ezek a történelmi példák segíthetnek a roma és nem roma magyarok együttélésében, amit a napi politika olyan gyakran problematikussá tesz. A rendező úgy gondolja, ezeknek a példáknak az oktatásba is be kéne kerülniük, a tankönyvekbe, a kerettantervekbe. A romák ezekben a történelmi eseményekben, de említhetnénk 1848-at is, mindig a magyarok mellé áltak. Puczi Bélát mégsem sikerült kihozni a hajléktalanságból, nem volt elég nagy a felbuzdulás a megmentésére. Pedig róla tényleg elmondható, hogy az élete ráment erre az ügyre – a marosvásárhelyi magyarok megmentésére. (Dercsényi Dávid; HVG)
__________________
„Ne féljetek magyarok, megjöttek a cigányok!” – ez a mondat negyedszázada a marosvásárhelyi vérengzés idején hangzott el, amikor a város magyar lakosságát a környező falvakból odasiető cigányok védték meg a lincselni készülő román tömegektől. Puczi Béla egyike volt annak a hat embernek – hárman közülük romák –, akiket a összecsapások után őrizetbe vettek a román hatóságok.
