A Szent Anna tó legendája

A Szent Anna tó legendájaKét kapzsi és gonosz uraság elnyeri méltó büntetését. Viszályuk és kegyetlenségük jutalma, hogy váraikat a föld nyelte el. Erdély egyik legszebb tavának eredetlegendája. Előadó: Lázár Csaba.

https://youtu.be/dwf0d1Jt0gQ

Forrás: MESE TV – dalok, mesék, rajzfilmek gyerekeknek

__________________
Benedek Elek: A Szent Anna-tó legendája

Mint egy nagy tál fenekén a víz, pihen Szent Anna tava égbenyúló hegyek aljában. Körös-körül fenyvesek koszorúzta hegyek. Járjatok be minden földet, s szebb képet ennél nem találtok.
Ugyan ki gondolná, hogy ennek a gyönyörűséges tónak a helyén egykor, réges-régen szörnyű magas hegy volt s hogy tetején büszke vár, amely kevélyen nézett le a csíki meg a háromszéki falukra. De nem egymaga kevélykedett e vár Csík és Háromszék felett, átellenben, egy órányira, a ként lehelő, fojtós szagú Büdös-barlang felett is vár állott. Jaj, de rég lehetett! Nyoma sincs most e várnak. No de az emléke megmaradt mindkettőnek.
Két testvér lakott a két várban, mindkettő kevély, gőgös, szertelen. Szívükben nem lakozott szeretet senki iránt. A föld népét sa­nyargatták, fosztogatták, s egymást sem szerették. Mindig vetélkedtek, dicsekedtek: kinek van többje. Mind a két vár pincéjében kádakban, élére verve állt a tenger arany, ezüst.
Egyszer aztán honnét, honnét nem, messze földről egy nagy úr jött látogatóba a büdösi vár urához. Hatlovas hintón jött. No, ilyen hintót, ilyen hat lovat még nem látott. Színarany volt annak a hintónak a kereke, tengelye, rúdja; arannyal, ezüsttel, gyémánttal volt kiverve a lovak szerszáma s haj!, a lovak tü­zesebbek voltak a sárkánynál. Hiszen nem is volt többet nyugodalma a büdösi vár urának, amint meglátta ezt a hintót, ezt a hat lovat. Mindjárt rászegődött a vendégre, nem hagyta békében: adja el neki a hat lovat hintóstul, szerszámostul.
– Adok érette hat kád aranyat.
– Nem eladó – mondotta a vendég.
– Ráadásul a torjai uradalmat.
– Nem eladó!
– Megállj – gondolta magában –, azért mégis az enyém lesz.
Nagy vendégséget csapott, folyt a bor, akár az Olt vize, s mikor a vendég virágos kedvre derült, a büdösi vár ura elővette a kocka­játékot. Arra számított, hogy majd a kockán elnyeri a lovakat hintóstul, szerszámostul. Hát jól számított, mert vele járt a szerencse. Elnyerte a vendégének mind a pénzét s tetejébe a hat szép lovat mindenestül. Ahogy aztán elbúcsúzott a vendég, első dolga volt, hogy meglátogassa testvérét. Csak úgy repesett a szíve az örömtől, mikor előállott a hatlovas hintó. Hej, de megirigyli majd ezt a testvére! Lehet aranya, ezüstje több, mint ő neki, de ilyen hatlovas hintaja nincsen.
A testvére éppen ott ült a vár pitvarában, mikor bevágtatott a hatlovas hin­tón. Szeme-szája elállt a csudálkozástól.
– No, öcsém, van-e ilyen hat lovad? – kiáltott diadalmasan.
– Ilyen nincs – mondta az öcs –, de lesz különb.
– De már azt szeretném látni!
– Hát még huszonnégy óra sem telik belé, meglátod!
– Ennél különb! Én meg azt mondom, legyen a tied a váram s minden uradalmam, ha ennél különb hat lóval jössz hozzám.
– Nem is hattal, tizenkettővel!
A büdösi vár ura fel sem ment az öccséhez, csak meg akarta mutatni a lovait, hadd lepje el a sárga epe az öccsét – megfordult s hazavágtatott, mint a sebes szél, még annál is sebesebben.
Egész nap tünődött az öcs, hogy honnét szerezzen különb tizenkét lovat. Hiába tűnődött, hiába törte a fejét, nem tudta elgondolni, hogy hol találna nagyhirtelen olyan hat lovat, nem olyat, különbet s nem is hatot, tizenkettőt. Keservesen megbánta a hirtelenkedését. Hanem egyszerre csak mi jutott eszébe? Az jutott eszébe, hogy várába hozat­ja a vidék legszebb tizenkét leányát, azokat hintóba fogatja, s úgy megy a bátyjához. Összeparancsolta a jobbágyait s küldte őket mindenfelé, ki hol a legszebb leányt tudja, hozza ide.
Egy fél nap sem telt belé, jöttek a jobbágyok s velük a leányok; voltak százan is, egyik szebb a másiknál, de a legszebb köztük egy Anna nevű volt. Ezt választotta először a vár ura. Aztán még tizenegyet melléje. S mikor ott állottak külön, szép sorjában, a szín alól előhúzatta aranyos hintaját, s elébe fogatta a tizenkét leányt.
Szegény leányok! Reszketve állottak a hintó előtt. Szemükből szakadt a könny, mint a záporeső, feltekintettek az égre, onnét sóhajtottak segedelmet. Aztán az úr felugrott a bakra, kieresztette bakos ostorát, nagyot rittyentett, csak úgy zengett-zúgott belé az erdő.
– Gyí előre, gyí!
A leányok támolyogva léptek előre, de meg sem tudták mozdítani a nehéz hintót. Hej, szörnyű haragra gerjedt a hatalmas úr! Elővágott a rézcsapós ostorral, éppen Annára, aki legelöl állott. Patyolat fehér húsából kiserkedt a vér, s jajszava felhatott a magas egekig.
– Gyí, Anna, gyí! – ordított az úr, s másodszor is rávágott.
– Verjen meg az egek Ura! – jajdult fel Anna. – Süllyedj a föld alá, ártatlanok megölő gyilkosa!
S ím abban a pillanatban elfeketedett az ég, villámlott, dörgött, ég, föld megindult, recsegtek-ropogtak a fák, a vár tornya ingadozni-hajladozni kezdett, aztán hirtelen összeomlott, utána az egész vár s a föld süllyedt mind alább, alább, mígnem egyszerre víz alá borult. És halljatok csudát, mikor lecsendesült az ég haragja, a vár helyén egy gyönyörűséges tó pihent, s a tóban tizenkét hattyú úszkált. Távol tőlük egy sárkány vergődött a tó forgatagában, erőlködött, hogy megfogja a tizenkét hattyút, de nem tudott kikerülni a forgatagból.
A tizenkét hattyú meg csak úszott, úszott szép csendesen, kiszállottak a tó partjára, ottan megrázkódtak, s leánnyá változtak ismét. Siettek haza mind a falujukba, csak Anna maradt ott. Kápolnát építtetett a tó partjára, s ebben a kápolnában töltötte az életét csendes imádkozással. És jöttek, zarándokoltak a népek mindenfelől a kis kápolnához, együtt imádkoztak a szentéletű leánnyal, kit még életében szentnek nevezének, halála után pedig róla nevezték el a tavat Szent Anna tavának.