DHT: Félelem nélkül a kopjafán

A Sine metu nem elsősorban egy ír whisky elnevezése, sem a hasonnevű koktél, sem tatoo-kedvelők karfelirata: itt és most elsősorban is a Gombaszögi DH Tábor idei kopjafájába faragott jelmondat – Sine metu – félelem nélkül – without fear –, annak deklarálása, hogyan  akar élni a 70/80-as évek nemzedéke. 

Az elkészült kopjafát a talpának felfüstölése után a vállukon szállították a kapuig, a vállukra emelve egyúttal készítőjét, Nagyferenc Katalint is. A felállított kopjafát rögzítették, majd elénekelték a régi korok egyik diákhimnuszát. Orosz Örs lenolajjal kenegette a fát, közben pedig elmondta, milyen volt az idei tábor, és milyen lesz a jövő évi…

A kopjafa a táborban készült, Nagyferenc Katalin faragta a tábor 4 napja alatt segítőivel. A tanárnőt, művésznőt így jellemezte diákja egy 2008-as kiállításmegnyitón:

„Nagyszerű az alkalom, hisz egy ma alkotó, rimaszombati magyar művész alkotásai, s a művésszel való találkozás élménye hozta össze az embereket. Nagyferenc tanárnőt azt hiszem, szinte egész Rimaszombat ismeri, ki személyesen, ki látásból vagy esetleg névről. Amiről mesélni tudok, az a találkozásom vele, az órái, a képzőművészeti versenyekre és pályázatokra való készülés, illetve – elsősorban az utóbbi években – táborokban való közös faragások, nagy beszélgetések emléke. S mindezek mellet nagyon fontos megemlítenem a legkellemesebb „meditációk” színhelyét, a tópartot, ahol többször közösen horgásztunk.

Legkorábbi emlékeim az alapiskolához kötődnek. Szívesen idézem fel a rajzórák emlékét, ahogy a terem előtt vártuk Tanárnőt, a rajzterem kellemes hangulatát, ahol megtanultuk ceruza, toll, ecset segítségével képekben ábrázolni gondolatainkat. De természetesen több volt ez, mint egyszerű rajzolás: megtanultunk koncentrálni, figyelmünket az adott alkotásra összpontosítani. Az elmélyülést, gondolataink minél tökéletesebb formát öltését Tanárnő zenével is igyekezett elősegíteni: így vezette be a zenés rajzórákat, ahol mindig szólt a zene, ha megérdemeltük. (Persze, volt néha zene nélküli síri csend is, amit egy-két „barack” kiosztása előzött meg.) Tanítása, nevelése, odafigyelése, a rajzterem hangulata, a zene együttesen szolgáltatták azt a keretet, amely sok szép alkotást és sok szép sikert szült a későbbiekben a különböző versenyeken.

Külön élmény volt rajzversenyekre járni tanárnővel. Az egész napot igénybe vevő program ott kezdődött, amikor az iskola előtt beültünk a kocsiba, végigrobogtunk a váráson, majd vagány módon begördültünk a verseny színhelyére, ahol – az iskolai rajzórák egyenes következményeként – a 2-3 fős „delegációnknak” szinte minden alkalommal akadt néhány dobogós helyezés. A versenyek persze nem csak az elért eredményekről szóltak, hanem az ott kapott plusz információkról, hasznos jó tanácsokról, új ötletekről. Emlékszem a legelső ilyen versenykor nagy tél volt, s a verseny után tanárnő bemutatta hogyan kell egy 100-as Skodával koncentrikus köröket rajzolni a frissen hullott hóba. Nagy élmény volt ez akkor, nekem és társamnak is, akivel együtt versenyeztünk.

Az ilyen és ehhez hasonló versenyek mellett számos pályázatra küldtük munkáinkat, amelyeknek születését Tanárnő figyelemmel kísérte, s mindig hozzá tett valami pluszt, rámutatott, hogy min kell és lehet még javítani, amitől egy-egy rajz, festmény klasszisokkal jobb tudott lenni. Rajzokkal, festményekkel kapcsolatos jó tanácsért bárhol fel lehetett – és lehet – keresni. Így tettem én is, amikor egy alkalommal Kurincon, horgászat közben zavartam kérdéseimmel, festményt, ecsetet és festéket is magammal cipelve, s máig előttem van, ahogy tanárnő rámutat, hová kell még párizsi kék szín azon az erdei tájképen.

Az iskolai keretekből kilépve Nagyferenc Katalin gyakran tetten érhető művészeti és alkotó táborokban. Ezen alkalmak kitűnő lehetőséget nyújtanak a nagy beszélgetésekre, s bárki elmerülhet tanárnő történeteinek kimeríthetetlen tárházában, s maradandó élményekkel gazdagodhat. Nagyszerű látni hogyan dolgozik, hogy alakítja a fát. Mindeközben mesél, ma úgy mondjuk: sztorizik, s ezekkel együtt kialakul körülötte egy nyugodt, alkotói hangulat.

Nagyferenc Katalin tanárnő ma már mindhárom (ill. – sajnos – csak mindkét) rimaszombati magyar tannyelvű iskolában tanít. Munkája azonban nem merül ki a magyar diákok oktatásában, nevelésében. Szabadidejének jelentős részét Tamásfalvában, a műhelyében tölti és farag, fest, alkot. Műveihez többféle alapanyagot és technikát használ, mégis – azt hiszem nem tévedek – a fa az az anyag, amely a legközelebb áll hozzá, amelyhez a leggyakrabban nyúl. Az itt kiállított alkotások is e műhelyben születtek, s mutatják be egy életmű töredékét. Nagyferenc tanárnő élete, munkája, s ez a kiállítás is nagyszerű példa arra, hogyan dolgozhat egy ember csendesen, a háttérben, s nőhet mégis nagyra és alkothat maradandót. Különösen fontos ez, megtartó erőt és hitet ad egy ilyen kis városban, mint Rimaszombat.” (SAMU Levente; fotó: HE, Rimaszombati Polgár Info)