Leonard Cohen ünnepel

Nem kerek évforduló, de jelentős. Azt mondják a 82 éves énekesről: ő a költészet XXI. századi jelenléte. 1934 szeptember 21-én született Montrealban, egy angolul beszélő, középosztályos zsidó családban. Cohen középiskolásként már gitározott, folkzenekart alapított, country-zenét játszott és Federico Garcia Lorcát olvasta, aki aztán egész pályáján elkísérte: Take this waltz című, egy Lorca-verset megzenésítő számát Zoránék is feldolgozták Volt egy tánc címmel.

Az egyetemen visszavonult a költészethez, első kötete 20 éves korában jelent meg és a nagy irodalmár, Northrop Frye „visszafogottan dícsérte”.
A ’60-as évek első felében jobbára elhúzódva a világtól, például egy görög szigeten élt verseken, regényeken dolgozva: itt, a szigeten ismerkedett meg egy norvég lánnyal, Marianne Ihlennel, élete egyik legnagyobb szerelmével, a későbbi nagy dalok egyike, a So long, Marianne múzsájával, számos vers ihletőjével. Cohen a nagy évtizedet, a ’60-as éveket jórészt vele tölti.

Cohen figurája világossá teszi, hogy nincs határ vers és zene között, ahogy nem volt már a kezdet kezdetén sem: a líra ugyanis egy hangszer neve eredetileg. Leonard Cohenen keresztül a költészet kereste a megszólalás lehetőségét a ’60-as években és a megoldás a folk-rock volt. Egy szál gitár, egy fiú és a líra végtelenül egyszerű tisztasága, minimalizmusa.

Lassan 50 éve, hogy előlépett a magányból, zenélni kezdett, ’70-ben pedig elindult első nemzetközi turnéjára. A következőn már Izraelt is útba ejtette, játszott a jankiperi háborúban harcoló katonák előtt is.

A rockszíntérre eleve 30 felett belépő Cohennel aztán teltek sorra az évtizedek, ő pedig továbbra is, makacsul, kitartóan aktuális maradt és hatott nagyra és kicsire, boldogra és boldogtalanra. És nem csak a Hallelujah, úgy tűnik, soha nem szűnő világsikeréről van szó, amelyet mindenki énekelt már, aki a ’80-as évek óta dalra nyitotta a száját, de kevesen annyira szívhez szólóan, mint Kulka János.

A ’90-es évek közepén került sor a következő „visszavonulására”, ezúttal egy Los Angeles-közeli zen buddhista kolostorba: 1996-ban szerzetessé avatták. Ez azonban szerinte nem akadályozta meg őt abban, hogy zsidó maradjon: a zen buddhizmusnak az a fajtája, amelyhez csatlakozott nem igényel imádkozást és semmilyen istenség tiszteletét sem, inkább filozófia, mint vallás. Vallás tekintetében, mint mondta, maradt a jól bevált judaizmusnál: szombattartó zsidó, aki 2009-es, Ramat Gan-i koncertje végén megáldotta közönségét: elmondta a kohanita áldást. 

Idén júliusban halt meg kései pályakezdő korának nagy szerelme, Marianne Ihlen – „amikor találkoztunk, szinte még fiatalok voltunk” – énekli róla a So long, Marianne-ben. A temetésen felolvasott búcsúlevélben írja Cohen, hogy „testeink most elválnak egymástól és azt hiszem, hogy nemsokára követlek majd. Annyira szorosan a nyomaidban lépkedek, hogy ha kinyújtanád a kezed, talán elérnéd az enyémet”. Mégis jó volna, ha a találkozás előtt csak egy egészen kicsit várna még: igazán csak 10-15 évet. (Szöveg forrása: mazsihisz.hu)