Jan Werich (1905–1980)

Jan Werich. ČTK Dezort Jovan, 1969Jan Werich a cseh színház- és filmtörténet legendás és megkerülhetetlen alakja, a XX. század egyik legnagyobb cseh színésze. Sajnos a kor nem kedvezett neki: kemény bírálataiért sokat mellőzték.

Ízelítő gazdag munkásságából. 

https://youtu.be/aiY0RcfixZo

V(oskovec) + W(erich), avagy amiről a levelek vallanak
Rendezte: Jan Mikulášek
Színház a Korláton (Divadlo Na zábradlí, Praha)
2015. május 16., szombat, 19 óra, nagyszínpad

Fotók az előadásból 
Az előadás előzetese itt tekinthető meg.

Ki volt tulajdonképpen Jiří Voskovec és Jan Werich? Két gimnáziumi osztálytárs, akik 1927-ben az egyik neves prágai avantgárd színpad – a Felszabadult Színház (Osvobozené divadlo) – sztárjai lettek. Két legendás alkotó, akik humorral harcoltak a fasizmus térnyerése ellen, akiknek A szamár árnyéka, illetve Hóhér és bolond című politikai szatírája előbb a Felszabadult Színház cenzúrázását, majd bezárását váltotta ki. Két jóbarát, akiknek útjait elválasztották a huszadik század történelmi eseményei. Jiří Voskovec 1948-ban a kommunisták elől Amerikába emigrált, ahol később Hollywoodban színészként ért el sikereket. Jan Werich Csehszlovákiában maradt, és annak ellenére, hogy tovább játszott és forgatott, munkája már sosem érte el a háború előtti színvonalat, nyomot hagyott rajta a szabadság hiánya és a rendszer diktátuma.

A két alkotó 1948–1980 közötti levelezése nem csak magával ragadó tanúbizonysága eredetiségüknek és művészi érettségüknek, de egyúttal feltárja a két barát magányát és elszigeteltségét a vasfüggöny két oldalán.

A darab rendezője Jan Mikulášek, akinek Europeana című előadását a 2013-as Csekkold fesztiválon láthatták a nézők. A kritikusok és nézők által is jól fogadott előadás Mikulášek alkotói pályájának csúcsát jelenti, amelyet a metaforikus jelleg és az erős emocionális képek használata jellemez.

A Színház a Korláton 2014-ben az Év Színháza címre jelölték. (Forrás: Csekkold! – cseh színházi fesztivál a Katonában; Katona József Színház)

_______________________________________

Humor-partizánok és gerilla-szatirikusok

Molnár Gál Péter

1927. április 19-én este, két huszonkét éves fiatalember megrendítette a prágai színi évadot egy mellényzsebrevüvel (Vest Pocket Revue). Petr Dolan és J. W. Rich álnév mögött Jiří Voskovec és Jan Werich bújt meg. A Vest Pocket Revue kétszáznyolcszor került színre. Ezt követően évente bemutatták maguk írta komédiájukat, főszerepben a két bohóccal, akik estéről estére rögtönzésekkel is élénkítették pimasz meséiket, egészen a müncheni konferenciáig, amikor belügyminiszteri rendeletre bezárták színházukat (1938. november 8-án).

Párosuk kimoshatatlan a cseh politikai humor történetéből, kitörölhetetlen a színházra és a filmbohózatra tett hatása, jóllehet Voskovec harminchét éve külföldön él, ma New York ismert Shakespeare-színésze, Werich pedig másfél esztendeje halt meg Prágában.

Martin Frič munkássága nemcsak indíttatásában kapcsolódik Voskovechez és Werichhez – ő is prágai kabarék, agitprop társulások felől érkezett a filmhez –, hanem végigkísérte filmes pályájukat. Jóllehet a némafilmkorszakban Voskovec afféle Ramon Novarróként működött, igazi sikereit mégis Werichhel közösen írt és főszerepelt komédiáival éri el (Hórukk, 1934.,Miénk a világ, 1937.) Martin Frič rendezésében, aki Voskovec emigrálása után Werichhel a tükörfőszerepben elkészíti A császár pékje című komédiát (V+W korábbi, Gólem című színdarabjából) 1951-ben, majd Werichhel A vér titka (1953) és Csehov egyfelvonásosával (A medve, 1961) Jan Werich számára az utolsó nemzetközi színészi sikert hozta meg.

Martin Frič a V+W-páros Felszabadult Színházának változatos és intelligens stílusparódiáit folytatja a Milliomos úr szerelmes című bohózattal, az amerikai szerelmes filmek és Broadway Melody-típusú musicalek ironikus újraköltésével. Ez a kaján és eleven mű átvezet Werichék zenés politikai revüitől a fiatalabb rendezői nemzedék munkáihoz. Valószínű, hogy Oldřich Lipský: Limonádé Joe (1964) című western-paródiája és Václav Vorliček: Ki ölte meg Jessyt?(1966), a comicsok modorát és eszközeit parodizáló szatírája sem született volna meg a Felszabadult Színház huszonöt, hasonló utakat taposó paródiája nélkül. Werichék sorra vették a mítoszgyanús meséket: az amerikai polgárháborút, a detektívregényt, a középkor alkimistáit, az amerikai filmbohózatot, Don Juan legendáját, a francia körúti bohózatot, a bécsi népszínművet és a hollywoodi revüt, a music hallt, a párizsi varieté eszközeit, Robin Hood regéjét, az ókor történelmét. Végigzongorázták a parodisztikus lehetőségeket, a közönséggel hallgatólagos megegyezést találó közlésmódokat, és kicsiszoltak utódaiknak egy használható és értelmes komédia-nyelvet.

Ennek a komédia-nyelvjárásnak groteszk poliglottságára jellemző a Miénk a világ(nemrégiben vetítette a Magyar Televízió Csehszlovák körkép elnevezésű sorozatában). V +W, a két bohóc belekeveredik egy sztrájkba. Két clown egy önmagát biztató demokrácia patetikus demonstrációját végzi el. Nem akad több komikus a színház- és filmtörténetben, aki ennyire alávetette volna magát a napi politikai taktikának, s mégis megőrizte volna humorát, mint Voskovec és Werich. A nagy komikusok mindig anarchisták. A társadalom magántámadói. Humor-partizánok. Gerilla-szatirikusok. A pártonkívüli V+W betartotta a pártfegyelmet, miközben a közönség nevetését tartotta szeme előtt. René Clair: Miénk a szabadságja (1932) anarchista tombolású romantikus antikapitalizmus volt. Anarchikus tombolás az arctalannak érzett elgépiesedés ellen, hasonlóan Clair továbbfejlesztőjének, Chaplin Modern időkjéhez (1936). Chaplin hatása meseszövésben, díszletezésben kimutatható Frič Miénk a világján.

(Ugyanakkor Magyarországon Latabár Kálmán és Kabos Gyula látszólag hasonló alaptípust képviselnek: az átlagembert, a kispolgárt, a rémisztő veszedelmek keretezte állampolgárt. A mi komikusaink azonban hagyományos szerelmi vagy örökösödési bohózatok keretében érzékeltették meg a rettegést: sohasem nyitottak a politika felé.)

Voskovec és Werich más közegben jelent meg. A munkásmozgalom közegében.

V+W megtestesítői voltak a két háború közötti szabadszájú bizonytalanságnak, a kétségek között hányódó felülkerekedésnek. Párosuk szakított a nagy komikusok (Chaplin, Buster Keaton) eredendő magányosságával. Hogy magányos vagy páros mulattatókkal van dolgunk: az mindig a közönség kimondatlan vágyainak megjelenítése. Napjaink karakterisztikus amerikai komikusa, Jerry Lewis kezdetben Dean Martinnal állott párban, hamarosan azonban szétválasztotta őket a publikum hallgatólagos igénye. A háború után ismét a magányos komikus vált a többség kifejezőjévé. A második világháborút megelőző években azonban elszaporodtak a komikus teamek: a legtartósabbnak Stan és Pan mutatkozott – ők vállalták át a korai filmbohózatok komikus duettjének: a dán Zoro és Hurunak szerepkörét, sikerük tartóssága agresszív humoruk rejtett bölcseletének köszönhető – ekkor jelentkezett a Marx-fivérek és Ritz-testvérek, Abott és Costello komikus csoportja is. Voskovec és Werich a népfrontmozgalmak idején tetőztek népszerűségükkel, nem mentesen attól a politikai hozadéktól, amit az orosz és a német proletkult kabaréi kínáltak állandó figurájuknak. (Természetesen nem a politikai összefogás szülte kettősüket. A komikus duett, mint az ugyanekkor megszülető Hacsek és Sajó, vagy az amerikai szórakoztatóiparban működő Weber és Field, vagy Harrigan és Hart, a komikum ősidejébe nyúlik vissza; minden ország színjátszó szokása ismeri a fiziológiás, vérmérsékleti és világnézeti ellentétekre épülő veszekedő kettősöket. Ilyen a török karagözben Kavuklu és Pesekjár, ilyen a japán kiogen két komikus szolgája, és már a XVII. századi magyar iskolai színjátékban hasonlónak mutatkozik a protestáns Gaude uram, a parlagi nemes és komikusan szájaló vitapartnere: Polycarpus, a katolikus kurtanemes az Actio Curiosában.

Amikor azután Josef Mach – akinek rendező öccse, Jaroslav, Martin Frič egykori asszisztense volt – elkészíti 1947-ben a Senki nem tud semmit című komédiát, annak komikus párosában – Jaroslav Marvan és Frantisek Filipovský alakításával fölidéződik Werichék duettje. Nemcsak sziámi-ikerségük utal az ősökre, hanem švejkségük is. Ebben a filmben, ahol ládában, kosárban, bőgőtokban – Sándor Pál Szabadíts meg a gonosztólja öntudatlanul repetálja a rendező kamaszkorának sikeres bohózatát –, babakocsiban húznak-vonnak, menekítenek-rejtegetnek egy SS-katonát, s a prágaiak ártatlanul félrefordulnak a veszélyes csomag láttán, senki nem tud semmit, mert nem akar tudni az ellenségről, de ez a semmit nem tudás igazi passzív rezisztencia, miként Werichék tettetett semmit nem tudása is bölcs butaság volt, ravasz vakság. Josef Mach bohózata azáltal is hordozza a példaképbohócok szellemét, hogy kevéssel a háború befejezte után nem megrendült hangon szól a szenvedésekről, hanem fölszabadult bohózatként beszéli el a jellegzetes cseh mentalitást, az ellenállásnak ezt a bölcs és derűs formáját. (Háborús vígjátékok manapság sokasodnak, de a megrázó történelmi eseménnyel egy időben csak Chaplin merészkedett a tragikus témáról humorral szólni – Diktátor, 1940 –, valamint Ernst Lubitsch, a Lengyel Menyhért írta Lenni vagy nem lenni [1942] esetében. Josef Mach vígjátéka csatlakozik harmadikul a filmtörténeti kivételhez.)

Az említett filmkomédiák valamilyen módon érintkeznek a politikával. Méltányoljuk humoruk politikusságát és azt a híradást, amit a politikai humorról nyújtanak változó korokban. Szakítsunk azonban végre azzal az utilitarista komikumszemlélettel, amely szerint az igazi jó vígjáték onnan ismerszik meg, hogy alkotóját keresztre feszítik, és azok a komédiacsinálók, akik megbocsáthatatlanul nem lettek öngyilkossá, nem háborodtak meg életük alkonyán, hanem közmegbecsülésnek örvendve élték napjaikat: valami gyanúsan hígságosat és művészettől idegen fölöslegeset termeltek. Roland Leroy, a Francia Kommunista Párt Központi Bizottságának titkára 1969-ben a Saint Denis-i Gérard Philipe Színház avatásán beszédében mondta: „Néhányan elítélendőnek vagy legalábbis nem ajánlatosnak tartanak minden olyan előadást, amely nem közvetlenül szolgálja a munkásosztály öntudatosodását. Evvel teljesen elmossák a művészet és a politika közötti határokat. Tagadják a művészet sajátos jellegét és a szín- és filmművészetre vonatkozóan azt a fogalmat, ami ehhez a sajátossághoz tartozik: az öröm fogalmát. Vannak, akik úgy gondolják, hogy amíg a munkások meg nem vívták a forradalmat, az öröm számukra valami kegyeletsértő dolog.”

Borivoj Zeman – akinek a televízió mostani sorozatában Kedélyes társbérlet (1947) című Frank Capra áthatotta bohózatát vetítik le – a legkevésbé sikeredett Werich-film (Volt egyszer egy király, 1954) mellett inkább az Angyal-sorozat rendezőjeként közismert (Angyallal nyaraltam,1952, Angyallal a hegyekben, 1955). Ebben az ártatlanul kedves sorozatban Jaroslav Marvan nemzetközi népszerűségre tett szert egy bájosan dohogó, harsogóan esett prágai villamoskalauz szerepében. Ha az Angyal-filmek nem sorolhatók is a politikai humor vonulatába, lévén a kedélyesség, a megnyugtatás és a földerítés elsődleges céljuk; Marvan játékintelligenciája már nem mentes a politikailag vértezettebb vígjátékjátszástól. Amatőr színjátszóból lett Vlasta Burián színházának tagja. Buriánnal együtt jelent meg Martin FričRevizorának (1933) mozivásznán. Marvan volt a polgármester, Burián pedig Hlesztakov. Ez a ma már csupán filmtörténeti ősleletként értékelhető szatíra pontosan rögzíti a napi harci föladatokon edzett prágai komikus-iskola intelligenciáját, célra tartott eszközeit.

Martin Frič majd ötven éves pályafutása alatt minden helyzetben rendezett, még a háború alatt is, igaz: akkor megnémetesedett Martin Fritsch néven, a végül 1968 nyárvégén szívrohamban halt meg. (S bár ügyes kezű közvetítője volt Werichék szellemi hagyatékának, aCsók a stadionban, [1947] ugyancsak az amerikai típusú filmbohózatnak adózott.)

A Frič nemzedékét követő csehszlovák vígjátékrendezők, miközben hasznosították a népszínpadok felől érkező hatásokat, beolvasztották a fekete prágai humort is arzenáljukba, mintha Jaroslav Hašeket keresztezték volna Franz Kafkával. Zdenek Podkalský A fehér asszony(1965) című filmjében némileg színpadias szerkezetben és színházi vígjátékötletből indul ki: Berta von Borstein várúrnő festményből kilépő kísértetének komikus históriájával, miután azonban komolyan veszi a tréfát, keserű eredményekhez jut el. Hasonlóképpen Jaroslav Balik:Mit kezdjek a milliómmal? (1967), amely Frank Capra-szerű alapötletből a könnyen kikezdhető erények ingatagságáról beszél. Šafranek, a példás könyvelő (Rudolf Hrušinský) egy könyvelési hiba és a laza ellenőrzés következtében egymillió koronához jut. Nem tudja azonban hasznosítani az összeget feltűnés nélkül. Végül egy torony tetejéről szélbe szórja bankjegyeit. Polgártársai odalenn megkergülten kapdossák fel a pénzt.

V+W hatása végigvonul az értelmes nevetést kínáló cseh filmkomédia-történeten. Akadnak köztük fölszabadultan nevető és keserűen kaján komédiák. Érvényes azonban rájuk Freud meghatározása: „A humor nem rezignált, hanem dacos, a humor nemcsak az Én diadala, hanem a  gyönyör princípiumáé is, amely általa kerekedik felül a kaján valóságon.”

A cseh komédiák tudják ezt. Gondolati fegyelmükben is őrzik humorukat, gondolkodásra, véleményformálásra való készségüket és szabadságjogaikat. Sosem áldozzák föl a mulatságot a mélyenszántó unalom kedvéért. Még sincs semmi közük azokhoz, akik a tréfában nem ismernek humort. (Forrás: Filmvilág)

További hasonló témájú videók